Évek óta vágyott arra a nőre. Maga sem tudta, hogy miért. Se nem szép, se nem fiatal, semmi különleges nincs benne. Első látásra.

De amikor néha elkapta a tekintetét, amikor összetalálkoztak a folyosón, volt benne valami … ravaszság? … keménység? … fenyegetés? … Talán mind együtt. A szeme, a nézése volt különleges, senkihez sem hasonlító. Olyannak látta, mint egy sziklát.

Többször tervezte magában, hogy meg kellene szólítani, de soha nem talált alkalmas módot. Más nőnél bármikor. De ennél az egynél nem. Vágyott rá és félt tőle egyszerre.

Egy cégnél dolgoztak, de különböző területen. A munkakapcsolat így nem jött szóba. Aztán egyszer a szerencse mellé szegődött. Amikor beszállt a liftbe, a nő már ott állt, kezében hatalmas irathalom, látszott, hogy nehezen tartja. Összeszedte a bátorságát és felajánlotta a segítségét. A nő egy pillanatig habozott, majd egy köszönöm kiséretében átadta az iratok felét. Elkisérte a szobájáig. A nő megkérdezte, hogy inna-e egy kávét. Igent mondott, mert szeretett volna egy kicsit beszélgetni vele.

A nő leült az asztalához, kezébe vette a mobilját, majd annyit mondott, hogy egy nagyon sürgős hívást kell elintéznie, de hálás lenne, ha addig a férfi feltenné a kávét főni.

Kicsit furcsának tartotta, de miért is ne főzhetné meg ő azt a kávét. Nekilátott. Mire lefőtt, a nő már több beszélgetést is lebonyolított.

– Abban a szekrényben talál csészéket, cukrot, tejszínt – mondta a férfinak – , én két cukorral kérem és egy kevés tejszínnel.

Most akkor meghívott kávézni, vagy én szolgálom ki, jutott hirtelen a férfi eszébe, de aztán valami erőnek engedelmeskedve, maga sem tudta, mi az, elkészítette a kávékat és odatette az asztalra.

– Tálcát is talál ott, arra tegye, legyen szives. Köszönöm.
A férfi elment a tálcáért.

Kávéztak. Görcsösen keresett valami beszédtémát, de nem talált. A nő figyelmesen nézte azokkal a különös szemekkel. Olyan, mint egy kígyó – jutott a férfi eszébe -, amint a zsákmányt bűvöli a szemével. Úgy is érezte magát, mintha zsákmány lenne, képtelen volt összeszedni a gondolatait. Ez nem olyan nő, akivel a szokványos felszines témákról lehet beszélgetni.

A nő lassan kavargatta a kávét, közben a férfi szemébe nézett, majd kortyolt egyet.

– Nagyon finom. A férfiak általában nem tudnak jó kávét főzni, legalábbis olyat nem, ami az én izlésemnek megfelel.
– Köszönöm – hangzott a halk, zavart válasz.
– Volna kedve egyszer az otthonomban is kipróbálni a kávéfőzést? – közben a kígyószemek áthatóak nézték.

Meghívott magához … Ilyen nincs … Úgy érzem magam, mint akit fel akarnak falni …

– Nos?
– Nagyon szivesen, hölgyem.
– Akkor holnap este hétre várom – mondta a nő és egy névjegyet adott a döbbent férfi kezébe. – Anna vagyok. Legyen pontos. Nem szeretem a pontatlan embereket.