A coming out-ról fórumoztam valahol. A nyitóposzt fő kérdése ez volt:

Tehát az a kérdésem, hogy mikortól, hogyan és kinek a kívánságára/érdekében erkölcsi kötelességem teljes személyazonosságommal vállalni az identitásomat?

Varnyu: senkinek és soha nem erkölcsi kötelességed. és épp azok miatt, amit felsoroltál

Oké, kedves Varnyú, csak ha jogos aggodalmában, vagy félelmében senki sem lép, akkor mitől fog megváltozni a helyzet?

És a kérdés nem mondva csinált. Ez az identitás – az általam eddig fellelt nagyon szűkös irodalom, és a tapasztalataim szerint – legalább a felnőttek tíz százalékát valamilyen módon és mértékben érinti. Meddig maradhat a kérdés a szőnyeg alatt? Várhatunk-e bármilyen segítséget kívülről, például a szakpolitikáktól (oktatásügy, egészségügy), vagy a vallási szervezetektől, vagy bárhonnan, akiknek a dolga lenne. Ugye még a feltételezés is nevetséges? Ha nemhogy elfogadás, vagy legalább tudomásul vétel sincs, nemhogy pozitív diszkrimináció, akkor mitől lesz az Egyesült Államoknak mondjuk Sadobama nevű, BDSM-es elnöke belátható időn belül?

Tisztázzuk, nem bontok zászlót semmilyen mozgalomnak , sőt ez nagyon idegen is lenne tőlem. (Nagyon tisztelem a forradalmárokat, történelmi távlatból könnyű, de nagyon nem szeretnék egyikkel sem együtt élni.) De a probléma mégis foglalkoztat, mert a fal mellett sunnyogásban már elég sok bőr lehorzsolódott rólam. És úgy tűnik, hogy jobb híján mégis csak nekünk érintetteknek van személyes dolgunk, talán valamiféle felelősségünk is ebben az ügyben. Ettől gondolom, hogy van erkölcsi vetülete is a problémának.

Varnyu: hogy mitől fog megváltozni a helyzet?
meddig lesz szőnyeg alá söpörve?
várhatunk-e bármilyen segitséget, szakpolitikától, satöbbi?

na ezek mind olyan kérdések, amit én soha az életben nem fogok tudni megválaszolni

egyéni véleményt kérdeztél. én megadtam a magam válaszát. több nem telik tőlem. ahhoz én egy senki/semmi vagyok, hogy többet tudjak ezekről

amit egyénileg tehettem, azt már rég megtettem. egy 12 éve iródó blogban, amiben évekig a BDSM-beli magánéletemről irtam, kendőzetlenül, és egy 500 oldalas BDSM antológiában, amit kb. 8 évig gyűjtöttem a neten. ha mindenki ennyit tenne a BDSM-ért, talán jobb lenne

Értem én a téma felvetőjét. Hisz magam is éveket álmodoztam erről. Hogy milyen jó lenne. És tudtam, hogy nem tehetem. És az nem volt nekem jó. És vártam azt az időt, amikor már megtehetem.
Nos, ez az idő lassan itt van. Pár hónap.
És már nem érdekel a coming out egy csöppet sem. Nem érzem semmi szükségét, hogy tudják rólam az igazságot. Épp elég, ha én tudom. Nem érzem szükségét, hogy azt mondjam bárkinek, na én vagyok a Varnyu.
Milyen bölcs dolog is volt a sorstól, hogy megtanított várni. Mert a várakozás évei alatt rájöttem, hogy a BDSM-beli coming out tökéletesen lényegtelen. Épp annyira, mintha azt akarnám megosztani a világgal, hogy teszem azt, mikor vesztettem el a szüzességem. Vagy milyen pózban szeretem a szexet a legjobban. Mindezek nem tartoznak senki másra. Csak rám.

Már nem érdekel, hogy kilépjek a fényre.

PS: és persze vannak fontosságbeli kérdések is. Egy magamkorabeli nőnek már nem a BDSM coming out a legfontosabb a világon