Kinőttem már régen az óvodás korból.

Jó vagy rossz? Ki tudja …. Mert azt is jelenti, hogy telik az élet, múlik az idő … De ha ezt nem fogadja el az ember, akkor nagyon hülye. És mindig csak visszasirja az elmúlt dolgokat, ami lehet a gyerekkor – felnőtt fejjel visszanézve rózsaszin szemüvegben – felhőtlen, gondtalan boldogsága, lehet egy jó film, amit látott az ember, egy jó könyv, amit könyvtáriként olvasott és vissza kellett vinni, mert nem az övé.

És lehet egy szerelem is persze. Azt is vissza lehet sirni. Nem tudom, hogy érdemes-e … Én sokszor megtettem, nem jutottam vele előbb, az biztos. Ezért is örülök, hogy én már megtapasztaltam, hogy nem csak egy szerelem létezhet az ember életében. Lehet több is, és minden szerelem kezdetén úgy érzi az ember, hogy ez igen !important , ez lehet az igazi, sokkal nagyobb, mint az előzőleg voltak.

Ezért sem bánom, hogy több szerelmet is megértem már az életemben. Mind véget ért. De mindben voltak szép és jó dolgok. A csalódottságom és a dühöm elmúltával mindig is próbáltam tudatosan megőrizni minden szépséget, amit adtak nekem. Mert azt botorság (és a másikkal szembeni aljasság) lenne megtagadni. Abszolút értékben nincs se jó, se rossz ember. Tökéletlen pára mindenki. Ilyenek vagyunk. Lehet törekedni a tökéletességre. De ez számomra olyan ostoba harcnak tűnik, mintha most nekikezdenék azon gondolkodni, hogy tudom megalkotni a perpeetum mobilet, az örökmozgót, vagy aranyat akarnék csinálni vizből …. Asszem, az utóbbi talán lehetséges lenne – elvileg. De nem érné meg a belefektetett fáradtságot 😉 Többe kerülne a leves, mint a hús.

Igy gondolkodom én az emberi tökéletesség hajszolásáról is. Elérhetetlen dolog. Ezért fölösleges ostoba szélmalom harcot vivni. Nem is vagyok hajlandó ilyenre pocsékolni az erőmet. Sose szerettem.

Nem igy az az igyekezet, hogy próbáljak meg csak egy kissé is jobbá lenni. Az egy elérhető cél. Csak nem kell mindig túl nagy lépést kitűzni. Apró léptekkel tovább jut az ember, mintha botor módra rögtön a csillagokig próbálna ugrani. Én hiszem az én Uramat, Istenemet. Soha semmi nem tudta megrenditeni a hitemet. Sem a magánéletemben, sem a világ szomorú dolgait látva. Oly sokan megkérdezik a rákos kisgyermekeket, az éhező-éhenhalás szélén lévő embereket, a nagy és hétköznapi tragédiákat látva, hogy Isten hogy engedheti ezt meg?

Én azt gondolom, hogy a Teremtő szabad akaratot adott az embernek. És megadta azt a lehetőséget is, hogy jól vagy rosszul éljünk ezzel a szabad akarattal. Rajtunk múlik, hogy melyiket választjuk. Nap mint nap döntésekre vagyunk kényszeritve – tán észre sem vesszük – de ezekben a kis mindennapi harcokban is szabadságunk van választani. Más kérdés, hogy merünk-e …

Visszagondolva az elmúlt évtizedekre, el kell ismernem, hogy sokszor féltem a döntésektől. Vártam valami csodát. De nem a végtelenségig. Ha rádöbbentem, hogy itt nem csodával fogja Isten megoldani a problémámat, hanem azt akarja, hogy vegyem kezembe az életem, hát akkor nincs apelláta, meg kell fognom a dolgok végét és saját magamnak dönteni, a dolgokat megcsinálni. Jól, rosszul, majd elválik.

Nem kell velem senkinek egyetértenie. Ez az én filozófiám, életszemléletem, senkire nem akarom tartósan ráerőltetni. Mindenkinek ki kell alakitania a sajátját. Attól lesz egyedi és megismételhetetlen. De azt sem szeretném, ha valaki el akarná tőlem venni a nézeteimet, a gondolataimat és egy gyökeresen más világképet, filozófiát akarna rám eröltetni. Tartósan úgy sem fog menni.

Sokszor úgy tűnhet embereknek, hogy én nem szeretek dönteni. Elfogadom, hogy a látszat ez. Még némi igazság is van benne. De az én nem-döntésem is döntés, ezt kevesen hiszik el. Biztos az a gond, hogy ezeket nem tudom értelmesen megmagyarázni. Mert ezek olyan mély érzések bennem, amire nagyon nehéz szavakat találni … nemhogy értelmes mondatokat.

Három nap alatt, amig átszerkesztettem 1200-nál több bejegyzést, nemcsak szerkesztettem automatikusan, hanem olvastam is. Elkezdtem az elejétől és eljutottam a tegnapi napig. Találtam benne hétköznapi szokvány dolgokat, ezt-azt, találtam benne szerelmet. És találtam benne sokszor szó szerint megfogalmazott vagy versekbe bújtatott mélységes elkeseredést, szomorúságot …(amit mellette-miatta éltem meg) néha olyan mélyet, hogy nyiltan irtam a halálvágyamról is. Sose tudtam, hogy ezeket olvassa-e valaki, azt meg még annyira se, hogy megérti-e … Már mindegy.

Az én múltam nyitott könyv volt előtte. Mert beszéltem róla. Az emlékeimet megosztottam vele. Mert csak azokkal együtt vagyok az, aki. Nem megtagadva és a tudatos szintem vagy a kommunikációs gátjaim alá nyomva. Mert én viszont ezt kaptam vissza. A múlt az múlt, arról nem kell beszélni, lehetőleg még vissza se nézni, főleg a másikkal nem kell megosztani.

Még ezt is el tudom fogadni. Nem vagyunk egyformák. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól esett … Már mindegy. Nem tudtam elérni, hogy megnyiljon. Lehet, hogy rosszul fogtam hozzá, lehet, hogy ő nem volt képes, lehet, hogy mindkettő igaz. A végeredményen nem változtat.

Döbbenetesen sokat tudnék még irni, de tényleg nincs értelme. Mert ez nem egy “szakitós blog”, nem bizony. Ez az én életem én-blogja. Amibe sok minden belefér, eklektikus összevisszaságban. De ez is én vagyok. A téma választásban is hol erre billenek, hol arra. Szóval tudnék még irni. Erről. Amiről eddig beszéltem. De nincs értelme már.

Arról sem irok, amiről eddig nem beszéltem, az utolsó három napról. Nem is fogok.

Első indulatomban pár napja be akartam ide másolni két kommentet. Azt sem teszem. Sőt még be sem linkelem. Kedves ex, ha érdekel, elolvashatod a Sakál és az oroszlán cimű bejegyzésem hozzászólásai között. Te fogod tudni, hogy melyikekre gondoltam.

Tényleg kinőttem már az óvodás korból. Ha bármi megbeszélni való akad még, kérlek, hogy irj emailt, vagy sms-t, esetleg csörgess meg és visszahivlak telefonon. Ne gyalázzuk meg mindazt a szépet és jót, ami volt, kommentekben történő piszkálódással. Próbáljunk meg embernek megmaradni.

Valamelyik nap, még az elején, itt volt a Tomi a soros barátnőjét bemutatni. És épp elkezdtem kibőgni magam a vállán, azon sirva, hogy Istenem, pedig mennyire szerettem ezt az embert. Mire ő a maga egyszerű módján csak egyet kérdezett: – És mostanában mennyire szeretted?

Volt bennem annyi becsület, hogy pillanatok alatt abbahagytam a bőgést és igen mélyen elgondolkoztam ezen … És igen gyorsan magamba szálltam.

Ezennel elbúcsúzom tőled, kedves ex. Tudod, hogy én kommentet nem törlök, ha irni akarsz, irj nyugodtan. Akár ide, akár a Blogolra. De ne várj tőlem reagálást 😉 Mint mondtam, email, sms, telefon, sok lehetőség van, amiben a leggyorsabban (és udvariasan) válaszolni fogok neked. De nem alacsonyodom le épp veled a kommentekben való vagdalkozásra. Azt megtartom a hülyébbeknek 😉

Az én Istenem legyen veled, kisérjen utadon, tiszta szivből kivánom. Legyél még sokkal boldogabb, mint velem voltál az utóbbi években. Isten veled.

Maradok emberi tisztelettel
Varnyu