Szolga volt életében mindig. Szolgája létnek, világnak, családnak, munkának, férfiaknak.

Az utolsó … ki legjobban a szolgaságba űzte … Rá gondol most. És újra játszik. De nem a halállal, hanem uralommal, gondolattal.

Jön a férfi … „Van egy kis dolgod, drága.”

„Dolgom? Dolgod mostantól neked van, mocskos paraszt!”

A férfi döbbenten, kissé lesajnálóan néz. Nem ismeri ezt a hangot. Gondolja, vicc talán. Megint az a 28 nap, amig tart …

A nő néz, merően szemtől szembe. Nincs lesütött szem, elforditott arc. Szemében tőr. Lelkében csorba szilánkká tört üveg. Kezében korbács.

„Hallod, mit mondtam, paraszt? Dolgod most neked lesz. Térdre.”

A férfi hitetlen, nem ezt szokta meg. Térdre? Eszébe sincs. Megőrült ez a nő? Mig átvillan agyán a gondolat, csak egy pillanat. De a nő gyors. Kezében lendül a korbács. Ütése mar, hús vérzik, bőr szakad. És újra és újra lecsap. A férfi védekezne, de megbénitja a gyűlölet, mi feléje árad. És vérzik. Vérzik, mint akkor. De nem úgy. Ez valódi seb, valódi vér, atyám… lelkében felüvölt a félelem.

„Térdre, paraszt! Vagy még nem volt elég?”

Metsző a hang, hideg, kemény, metszőbb, mint bármely korbács hasitta seb. Vére már nem csordogál, ömlik. Gyengül, lassan térdre rogy.

„Na látod, megy ez neked, paraszt. Jól áll neked a térdelés. Fejet fel. Nézz a szemembe. És mondd: bocsánat, Úrnőm.”

Nem. Ezt már nem, villan a gondolat. Hülye picsa, mint a többi. Bocsánat? Soha.

A nő vár. A szó nem hangzik el. Hasit a korbács megint. Ütések zápora, mint eső a földet, széthasit mindent. A bőr már nem bőr, a hús már nem hús. Minden csak véres, rongyos cafat.

„Elvérzek” – retten meg a férfi, szivében nyüszit a félelem. „Nem, ezt a sebet már nem lehet gyorstapasszal kötni. Istenem, megöl ez az őrült! Mit tegyek? Miért nem tudok mozdulni, ugrani, kezéből a korbácsot kitépni? Megbénultam. Béklyót rakott rám a gyűlölet? Hogyhogy most nincs menekvés, mint akkor? Mindig volt út, mit menekülésre hagytam? Hová lett? Tényleg megöl!!”

„Bocsánat, Úrnőm…”

„Halk vagy, paraszt. Nem hallom!”

„Bocsánat, Úrnőm! Bocsánat!” Már üvölt, hangját, mely mindig halk volt, megacélozza a félelem. És üvölt, mint rettegő állat, csapdába csalva. „Bocsánat, Úrnőm!”

A nő kezében lassan elernyed a korbácsnyél szoritása. Mindössze ennyit akart.

„Jól van, végre egyszer az életben szót fogadtál, hitvány paraszt. Jutalmat érdemelsz. Kinyalhatsz.”

Mily jó eljátszani a gondolattal … töpreng a nő, ki egyszer, csak egyszer az életben királynő akarna lenni …

Aztán feláll a géptől. Dolog van. Húslevest akar ma főzni. És fájós lábban a konyhapulthoz lép, megnézni, kiolvadt-e már a marhahús.

(2010. 11. 20.)