Mi az, ami képessé tesz bennünket, hogy elérjünk egy célt, egy álmot? Csak ez a kis szó: akarom. Nincsenek leküzdhetetlen akadályok, csak emberek, akik nem hisznek az akadályok legyőzésében.
Kurt Dimberger

(Forrás:Napsugár.net)

Ez a vezérlőpultban a mai lélekmelegitő -mosoly

Kisajátitás … nem szép szó. Mégsem tudtam tőle lélekben elszakadni évtizedekig. Nem tudtam kisajátitás érzése nélkül szeretni senkit. Nem volt jó. Nem vezetett jóra soha. És még csak meg sem értettem, hogy miért …

Ész nélkül féltékeny voltam minden kapcsolatomban sokszor. Nem azért irom, mert hibáztatom magam. Mert ennek is megvolt az oka. Van valaki, aki mostanában végigolvashatta az életem. Az első kapcsolatom vetette el bennem a féltékenység és megcsalatástól való félelem kemény magját. Ami olyan vaskos fává terebélyesedett az évek és kapcsolatok folyamán, hogy már egy őserdő diszére is válhatott volna …. Talán az az ember megértette az életem történetéből, hogy miért ….

A féltékenység két dologról szólt: nem biztam a másikban és nem biztam önmagamban sem … És ez ahhoz vezetett, hogy maradéktalanul ki akartam magamnak sajátitani a partnerem. Ami pedig lehetetlenség volt. Mert egy ember legelőször is önmaga tulajdona … és legutószor is. Senki másé. (Egyetlen kivételes helyzet van, de az is csak időleges.) Adhat önmagából a másiknak persze … de tegye ezt önként, saját akaratából, ne kényszerre és ne féltékenységi rohamok hatására … Mert abban soha nem lesz köszönet. Nem is volt. A kisajátitási vágyammal legelőször is a saját lelkem keseritettem meg … mert sose biztam igazán. És persze a másik emberét is.

Nem lehet valakit úgy birtokolni, ahogy én ostobán akartam … Mert az a legegyenesebb út az elvesztéséhez. Csak az enyém, csak az enyém … mint az ostoba és irigy kisgyerek, olyan voltam. Nem adom a kisautóm, nem adom a labdám, mert az csak az enyém. Ha egy kisgyerek igy viselkedik, magányos marad …

Furcsa életszakaszba kerültem én mostanában. Nem hogy kimondani nem mertem ezt magamnak, hanem még észre sem vettem, hogy milyen ostobán élek … Nem tudom, hogy mitől láttam meg ennek a hibának a súlyosságát. (Dehogynem tudom. Mert az élet olyan heyzetbe sodort mostanában, ahol ez a dolog épp csak ki nem verte a szemem, olyan jól látható lett hirtelen.)

Úgyhogy most megint ülök, nézek magam elé és csodálkozom, – halál komolyan csodálkozom – hogy vagyok még képes ebben a korban is ilyen felismerésekre és főleg hozzáállásbeli változásra -mosoly

Utóbbi években azzal tömték a fejem, hogy az ember csak 6 éves koráig képes alapvető változásokra. Nem hittem benne. Hála Istennek. Valaha azt tanultam, hogy az ember 24 éves koráig fejlődik … az agya is. Pár hete olvastam egy cikket a neten – kár, hogy nem tettem el a linket -, hogy ez a teória megdőlt, a kutatások kimutatták, hogy ez a határ inkább a 40 év. Hát én annál már azért egy csöppet több vagyok -lol Ezért nem tartom kizártnak, hogy egyszer ez az elképzelés is meg fog dőlni …. és nekem lesz igazam. Mert én mindig úgy gondoltam, hogy az ember addig fejlődő- és változóképes, amig a szellemi képességei birtokában van. Csak akarás kérdése …

Miről is volt szó a mai lélekmelegitőben? -mosoly

Száz szónak is egy a vége. Valamiért hirtelen a birtokomba került a kisjátitási és birtoklási vágy nélküli szeretet képessége. Itt volt már ennek is az ideje -mosoly

Nem kivánok többet, mint amit adni akarsz és adni tudsz -mosoly

Lehet, hogy ez a kép első látásra épp ellentétes hatást sugall, mint a poszt szövege. Pedig épp arról szól -mosoly De valószinűleg botorság lenne azt várnom, hogy minden olvasóm értse.