– Na, megvan már a fogad?
– Meg. Már pénteken is megvolt, csak nem volt felragasztva.
– És?
– Mit és? Most ettem itt előtted. Kenyérhéjat. Is.

Azt nem mondtam neki, hogy persze, szokatlan még mindig. Az is lesz egy ideig. De ez csak átmeneti állapot. Meg fogom szokni. Az ember mindent meg tud szokni, ha akarja. Ha muszáj. Ha meg nem, hát akkor úgy kell felfogni, hogy ez az egész csak egy átmeneti állapot. El fog múlni. A maradandó fogaink épsége és az élet velük is egy átmeneti állapot. Elmúlik. A pótlásokkal való együttélés is átmeneti. El fog múlni. Az élettel együtt.

Minden elmúlik. Mindent csak kölcsön kaptunk ezen a földön, ebben a létben. Az egész életünk kölcsönbe kapott dolog … Egyszer majd lejár mindenkinek a kölcsön ideje …

A korona meg a híd is csak kölcsönbe kapott. Eljön az a perc, amikor majd nem lesz már rá szükségem …

Eddig világos. És még a Tao szellemiségének is megfelel. Úgy, ahogy.

Most már csak azt nem tudom, hogy ebben a kis darab fémben és ráégetett porcelán rétegben, amit lényegében csak „kölcsön” kaptam – a temetőben már nem fogom tudni használni, hamvasztás esetén a Tiszában úszkálva sem – mi a búúúúús nyavaja került ennyibe????

Jaaaa, a kölcsönzési díj.