Mérhetetlenül hiányzik valaki. Nem úgy általában … hanem egy konkrét személy.

Utóbbi másfél évben társam a www országútján.

Mily könnyen dobálózok azzal, hogy milyen fasza nő vagyok … kibírtam az elmúlt időt … Vajon hogy bírtam volna nélküle … Könnyeim kigúnyolója, lelkem erősitője, az, aki sose hagyta, hogy teljesen beomoljak önmagamba. Aki – ha az anyám és én is belehúztunk volna – akár még biológiailag az unokám is lehetne, aki egyenrangú embertársam az elmében, aki tanitómesterem olyan dolgokban, amire a lelkem fogékony, de tanulatlan, akinek anyja lehetek, ha lelkünk szükségét érzi … Akivel a legtöbb virtuális – de minden virtualitásában a legvalóságosabb – órát eltöltöttem az utóbbi másfél évben, aki előtt semmit nem szégyeltem önmagamból … Aki megtanitott, hogy legyek legalább azért nő, hogy a gyerekemnek példát mutassak …

Aki a barátaim közül a legjobb barát. És még az sem kell hozzá, hogy valaha az életben kezet fogjunk a valóságban. Akit bele szoktam tenni a Gyerek kategóriába. Bár már régen nyitni kellett volna neki egy külön kategóriát, Tommy néven … Akit belefoglalok minden esti imámba. És akire rágondolok esténként, amikor meggyújtom nem csak azt bizonyos Bob-féle fehér gyertyát, hanem a teamécsest az illatosító alatt is …

Kölyök, hiányzol …