„Vajon szólt volna a férjemnek, ha nem megyek bele abba a rám kényszeritett terápiába?” – gondolkozott Rózsa pár nap múlva. „Igen. Szólt volna. De mindenképpen rávett volna arra valahogy, hogy gyógyitson … Nem volt választásom. Nem jött be az a kis aljas ötlet a megerőszakolással. Hmmm …”

„Még mindig nehezen hiszem el, hogy ez betegség … de ha ő mondja, akkor talán mégis igaz. Mert hiába élveztem a férfiakkal … tudtam, hogy ez nem jó dolog. Csak hát sokkal nagyobb volt a vágy … hogy valami kis örömet csikarjak ki az élettől magamnak. Nem igy kellett volna ezt megkapnom … Mindegy, Rózsa, ne perlekedj.

Miért egyeztem bele? Azért, mert féltem a férjemtől, a megszégyenüléstől? Nem. Hanem azért, mert igért valamit. Azt, hogy megtanit az örömre. Hogy örömet ad nekem? Nem ugyanaz …”

Rózsa nem mindenre emlékszik pontosan. Csak arra, hogy sokat sirt akkor. És azóta is. A könnyek hol keserűek, hol édesek … A férfiak, akiket az élet – és saját ringyósága – sodort útjába, adtak neki néha örömet. De ilyen mélyet, ilyen szivbemarkolót … talán egy sem. Még mindig érzi a kezét az ölében … Az az ölelés …

És a könnyek, melyek most egyszerre keserűek és édesek, megint kicsordultak a szeméből. Vajon jön-e még …

Tudtam, hogy nem fogsz férni a bőrödben, Rózsa.