05.03

A lényeg

Bár valószinűleg abban a helyzetben már mindegy lett volna … mert csak egy ember számitott: a művész … senki más …

De köszönöm, hogy nem volt ott senki.

rebecca

Kedves …!

Igen, sikerült elterelned a figyelmem. Se Halu, se Sára, se én nem voltunk tegnap éjjel a megfigyelési képességünk és a megjegyző emlékezésünk csúcsán valamiért . Általában jó a memóriám, meg a figyelmem … de most valami (vagy valaki) elterelhette. A történet is ennek megfelelő lesz.

——————————————————

Halu ült az asztalnál és próbálta újra normálisan érzékelni a körülötte lévő világot …. Nehezen ment …. Nem tudott attól a bizonyos belső mondatól megszabadulni … “Nem volt ott senki” … Még arra sem emlékezett, hogy a művész azt mondta az elején, hogy valódi vendégek lesznek. … De igen … valami emléknyom azért volt. De akkor úgy érezte, hogy valamiért nem fontos. Nem lényeg .. Mindegy … Annyira nagy volt benne a sóvárgás, hogy visszajöjjön ide, hogy az a megjegyzés a valódi emberekről, akik esetleg láthatják … jelentőségét vesztette ….

Próbálja magában visszaidézni a dolgokat … már amire emlékszik … a fülkék … ahol először magát látja … vonzó és erotikus nőnek … Mintha nem is ő lenne … hanem valami valódi modell … Szerette nézegetni az erotikus képeket. Sokszor önmagát képzelte a nők helyébe … de tudta, hogy ez csak képzelgés … ő sose lenne jó semmilyen modellnek, gondolta ilyenkor szomorúan.

És most itt vannak a képek … és ő a modell. Aki épp olyan vonzónak és szexinek látszik, mint azok a képeken sokszor nézett nők .. Elvarázsolta az élmény … és persze felizgatta. Mint azok a képek is … amiket nézni szeretett.

Aztán már csak arra emlékszik, hogy ott a harmadik fülke … egy ágy … le kell feküdni … nem zárt .. és kilóg belőle az alsó teste … meztelenül … atyám, milyen izgató … Olyan jó lenne, ha legalább ebben a félig rejtett helyzetben nézne úgy rá a művész, mint egy nőre … De nem igazán reménykedik benne. Csak vágyik rá.

És azok a téglaszerű valamik … amiket a művész aztán megfaragott .. és a többi … lassan fal épül körülötte … nem látja a külvilágot. Csak hallja … Emberek jönnek. És nézik a képeket, a videókat. Hallja azt a női hangot, ami lefitymálja. Épp azon a képen, amin olyan gyönyörűnek és vonzónak érezte magát … a jeges düh … A nő megalázó lebecsülése … és a saját gondolatai: rohadt kurva … ha nem teszik, minek nézed? Takarodj innen … Nem való vagy ide. Végre egy kép, ahol kivánatosnak láttam magamat és te épp azt fitymálod le. És rajta persze engem. Nem engedem be a lelkembe ezeket a becsmérlő szavakat. Hallottam már eleget ilyeneket az életben. Olyan sokan mondták, hogy nem vagyok elég nőies és vonzó … és talán nem is az alkatom, a súlyom miatt … hanem mert tényleg nem voltam az. Mert talán valamiért nem is akartam az lenni … De most – ahogy láttam azt a bizonyos képet a mézzel – az akarok végre lenni. És te hülye picsa, épp azt becsmérled. Takarodj innen. Itt most csak annak van helye, aki azért jött, hogy gyönyörködjön a művész alkotásában… azaz bennem. Általa váltam a saját szememben is kivánatos nővé.

Most nem is tud pontosan visszaemlékezni arra, hogy mit csinált a pinájával a művész .. . itt az elzárt, elfalazott ágyon … amitől olyan lett, mint egy lakattal elzárt ládika. Ami valami szép és értékes dolgot rejt. Lelki szemei előtt lát egy diszes ládikát, mives kis lakattal. Aztán kinyilik ez a lakat. És a ládika belseje elérhetővé válik. Akinek tetszik, kivehet vagy akár betehet dolgokat.

Érzi a testében matató kezeket … jó érzés az érintés. De most talán nem is fizikálisan az.Hanem a lelkének a legjobb. Értékesnek érzi magát a nőisége. Végre.

Azért jó lenne, ha nem lenne itt más … bár már tényleg nem bánja, hogy bárki nézheti, fogdoshatja a pináját … De azért olyan jó lenne, ha csak kettesben lennének a művésszel … és csak ő érintené mindenét. A szeméremdombját, az ajkait, a pináját, a fenekét … olyan jó lenne az a tudat – még akkor is, ha nem láthatja a fal miatt – hogy csak ő nyúl hozzá az összes intim helyen …. hogy csak az övé …. Hiszen csak miatta jött vissza. Nem más dolog, vagy mások miatt. Csak miatta …

Mindegy. Ha a férfi igy látja jónak … akkor Halu is elfogadja …

És aztán … a felismerés. Hogy nem volt ott senki. Csak az a férfi, akire vágyott. Akiért jött. Csak sirni tud. Meghatottságában. És örömében. És még az sem érdekli, hogy ott ül a megteritett asztalnál és a férfi látja a könnyeit… Pedig nem szeret sirni más előtt. Mert az is olyan intim dolog számára … Mert a könnyei is a “magánügyek” kategóriájába tartoznak … Főleg az ilyen könnyek.

– Miért sirsz, Halu – kérdezi a férfi.
– Mert csak Te voltál itt …
– És ez neked sokat jelentett?
– Igen.

Szeretne még Halu sok mindent mondani … az érzéseit, amiket közben érzett. A vágyait, amikről csendesen reménykedett. De ezt valamiért nem meri elmondani a művésznek … Mert lehet, hogy … igen … lehet, hogy megint valami elutasitás lenne? Mert azt csak nem mondhatja meg, hogy úgy érzi, mintha a férfi szeretője lenne ….

Igy csak csendesen eszik tovább. És azt reméli, hogy nem ez volt az utolsó találkozásuk.

————————————————————————–

Képtelen lettem volna nem elküldeni a képeket. Mert ugyan én vagyok rajtuk, de nemcsak az enyémek. A mieink.

Szép éjszakát Neked.

rebecca