Tommy …

Most azon gondolkoztam, hogy vajon meddig leszünk átmenetileg egymás útjainak része. Mert több, mint egy éve valamilyen formában azok vagyunk. Néha egy-egy kő vagyunk a másik útján, más szempontból nézve meg időnként kézenfogva haladunk. Nem tudom, hogy én tudtam-e neki segiteni bármiben. Ezt csak ő érzi. Majd ha akarja, megmondja. Ha meg úgy látja jónak, akkor nem. Annyit tudok csak, hogy nekem nagyon sokat segitett. Lehet, hogy az utamon minden kő egyformán fontos. És ő semmivel nem fontosabb, mint bármely más kő volt eddig. Az is lehet, hogy vannak fontosabb és kevésbé fontosabb kövek. Hiszen senkit és semmit nem szabad lebecsülni. Én valamiért mégis egy mérföldkőnek érzem. Most. Itt.

De már azon sem fogok meglepődni, ha majd egyszer valahogy másképp érzem.

Vajon meddig lesz az utam része, néha a kezemet fogó jóbarát? Nem tudom. Addig kell kihasználni az időt és a „párhuzamos” útban lévő élvezeteket, amig tart.

Hol is egy hulló levél? Gyönyörködni szeretnék benne …

Beszélgetés a másik kővel:

én: – Te! Hallgass rám. Ha mégis egyszer reinkarnálódsz, ha lehet, sose legyél nő. Fél év után megint megjött. És épp rongyokban van az idegrendszerem a hormonoktól.
Ő: (Nem szól, csak bölcsen mosolyog. Épp az előbb tartott előadást arról a kolléganőmnek, hogy mostanában épp ilyen hormonkilengésekre 55 éves korig ajálják a fogalmazásgátló szedését … én meg azt mondtam, hogy visszeres láb és magasvérnyomás mindig is rizikótényező volt ilyen gyógyszerek szedésénél … különben is … majd akkor megyek puncikurkászhoz, ha visznek … -wehe )

Majd eszmét cserélünk arról, hogy van azért egy más módja is a hormonrendszer rendbetartásának. Mást is lehet „szedni”, nemcsak gyógyszert.

Ő: – De „azt” azért ne mindig szájon keresztül vedd be -mosoly

Lehet valami igaza benne.