Ilyenkor szeptember első harmadában mindig feszült leszek. Először nem tudom, hogy miért. Aztán rájövök …
Az éveket már régen nem számolom. Vissza tudnám keresni, de minek? De a névnap, az még megmaradt. Diána napja. Érdekes, hogy az elején lévő dátumokat már elfelejtettem. De ezt nem tudom. Rohadék szemét. Még mindig látom magam előtt a helyzetet. Amikor dulakodva jönnek ki a folyosóra .. És hiába próbálom szétválasztani, elérni azt, hogy engedje el a gyerekem, azt a madárcsontú, alig ötven kilósat, nem néz az sem embert, sem Istent, engem is majdnem fellök a nyomorult rossz lábammal …

És kapkodja a levegőt.
Sokáig azt hittem, hogy azért, mert felzaklatódott. A fenéket …

És látom magam előtt utána a jelenetet, amikor leülök a szobában az asztalhoz a székre-székére a gépéhez és nézem. Csak nézem. Aztán megszólal: Mondjad, drága. És én mondom: Nincs mit mondanom. Legfeljebb csak annyit, hogy ostobább vagy, mint gondoltam …

Aztán sok évvel később, mintha mi sem történt volna, megírja, hogy azt a bizonyos macskát, amiről azt sem tudom, hogy kié és azt meg főleg nem, hogy mi a bús közöm van már hozzá, el kellett altatni. És hogy csak tájékoztat. Hát tájékoztass te bárkit, aranyapám, de ne engem.

Közöd????

Hozzám már semmi. Soha ebben az életben. És a következő tízmillióban sem.

Ma valaki felhívott telefonon. Utána azon filóztam, hogy megér-e két könnycseppet. Úgy döntöttem, hogy nem.
Elmúlt.