Él. Létezik. Járja a mindennapok sivár táncát a hétköznapokban. Egyet jobbra, egyet balra, előre, majd hátra. Mozog folyamatában, mert élni kell. Egyet jobbra, egyet balra, előre, majd hátha. Mintha haladna. S magában tudja, hogy a tánc nem tánc, csak helybenjárás a maradék életért. Látszat. Öncsalás. Kegyes, mert ajándék vele minden újabb nap, amikor este álomra hajtja le fejét. Ezt a napot is túléltem. Egyet jobbra, egyet balra, előre, majd hátra.

Nem volt mindig igy. Volt valaha, valahol egy másik élet. Ott nem volt helybenjárás. Néha szárnyalhatott. Felrepülhetett a fájdalom gyönyörében a mennybe, hullhatott alá pokolra, üvölthetett a kintól, sirhatott az örömtől. Nem mindig persze. Mert az a lélek nem birná. Néha. De az maga volt a csoda. Erős lelke alázatot, nyakas elméje könyörgést tanult. És jól megtanulta.

Most nincs semmi. De mégis. Egyet jobbra, egyet balra, előre, majd hátra. És van erő. De nincs alázat. Van keménység, de nincs könyörgés. Van belső biztonság. De nincs gyönyör. Nincs meg az odaadás szenvedélye: Tégy velem bármit, itt és most Tiéd vagyok. Hatalmad van felettem. Létem célja nem más, minthogy örömödre legyek. Mert az lesz magamnak is öröm. Nézz rám, addig, mig szemem már lesütni vagyok kénytelen. Tudjam, hogy erőd felettem végtelen.

Nincs ilyen. Most megint nem érzi asszonynak magát. Embernek persze igen … de az néha oly kevés. Nem nélküli erő, aszexuális lény, egyet jobbra, egyet balra, előre, majd hátra. A túléléshez épp elég. De a boldogsághoz meg kevés.

Látni szeretném a szemét … az igazi ragadozó tekintetét … de nem azt a régiét. Hogy nézzem rám. És visszanézhessek. Mert perverz kiváncsiság hajt tudni, hogy meddig birom a szembenézést … És mikor fogom lesütni a szemem. Mikor fogom meghajtani a fejem. És mikor robban szét lelkemben fénybombává a ragyogás, amit Ő adott nekem …