Meg … a győzelem elviseléséhez mióta kellett bátorság? A győzelem elviselése mióta kihívás? És mit is nevezhetünk győzelemnek az életünkben??? Talán meg kellene próbálni egzaktul meghatározni először a győzelem fogalmát, nemde? A hétköznapi apró kis csatáink megnyerése talán? Vagy valami végső és nagy? Kinek mi.

No mindegy. Az biztos, hogy erről rengeteget lehetne filozofálni.

És ha még hozzátesszük a mottómat, még érdekesebb a kérdés. Még az is elképzelhető, hogy a valódi győzelem a nem-feladás képessége. Hogy mindig megpróbálok maximum kilencnél felállni. Mert a tizet megvárni is luxus. KO-ból is fel lehet állni. De sokkal elegánsabb a tizet jelző hang előtt.

Most kifejezetten bosszant az az utolsó mondat, ami nem lehet ott a majdan nem létező síromon. Olyan frappáns lenne. „Legalább játszottam.” Persze csak akkor érdemelném meg, ha a maradékot is végig tudom csinálni a játék szellemében, nemcsak karót nyelt, savanyú homo sapiensként, mert az nem nagy kunszt. Hanem huncut szemű, a világnak – szemüvegigazításnak álcázott – ujjat mutató homo ludensként. Nekem az lenne a valódi győzelem.

Tényleg bosszant az az utolsó mondat. Akarom. Hogy lehetne megoldani? Mert sírt azt tényleg nem kérek, köszönöm. Hmm … Francba …

Megvan. Az apámék sírján van egy párnakő (ha így nevezik egyáltalán, tudja a fene). Csak az apám neve van rajta. Van még azon egy kis hely rávésetni valamit.

Varnyu üzenetét a világnak.