Megint elpattant egy szál közöttünk. Vékonyka, más tán észre se venné. De nekem olyan, mintha egy újabb kés hasitott volna a testembe, módszeresen kettévágva engem. Fogom a szál végét, ügyetlen kézzel próbálom összecsomózni. Mint eddig is mindig. Istenem, hány és hány szálat kötöttem már össze, csomók millióit. Meddig birom még? Mikor hasadok ketté magam is jóvátehetelenül, javithatatlanul?

Az eszem érti. De a lelkem szenved. Minden szakadás és minden csomó helyét megérzi. Most megint úgy érzem, hogy fogytán az erőm. Nem attól félek, hogy tudatosan adok fel mindent és választom a véget. Ezt tán sose tenném. De a fájdalomtól és tehetlenségtől kinlódó, vérző lelkem nagy úr. Hatalma van test fölött. Mikor dönt úgy, hogy egy olyan betegséget küld rám, ami meghozza a véget? Mert ez is lehet …

Nem szeretnék még meghalni. Tudom, hogy én csak életemben vagyok érték. Halálomban már senkinek nem lennék az, csak gyorsan feledhető emlék … Addig érek pár fillért, mig az eszem vág és dolgozni képes. Addig tudok hasznukra lenni. Lehet, hogy ez csekély vigasz. De legalább érzek valami értéket magamban. Gép, mely reggel elindul, végzi a dolgát, lelkét ronggyá facsarva délutánra, mert én se leszek nap mint nap fiatalabb. Csak öregebb. És egyre fáradtabb. Most is elütöm mindig a szavakat és javitanom kell átlagban tiz betűből egyet, pedig ennél azért jobban szoktam irni … Egy gép, amelyet reggel elinditanak, hogy tegye a dolgát, felhúzzák a lendkereket, hogy épp addig tartson az energia, mire a munka véget ér … És utána lejárok, mint az a régi pléh csibe, amit ha felhúztam, pár percig őrült gyorsasággal csipegette a láthatatlan szemeket, majd a lendkerék lassulásával egyre csak lassult ő is, a végén már önmaga karikatúrájává vált, ahogy utolsó erejével az asztalra koccantotta haszontalanná vált csőrét ….