Emlékek a gyerekemnek fényképek helyett.

Soha nem hittem semmi különösen ezoterikus dologban, sem reinkarnációban, sem szellemekben, sem egyéb ilyen elvarázsolt dolgokban. Nem is fogok hinni. Egyszerű mezei katolikus vagyok, nem is templomjáró fajta már évtizedek óta. Nem zavar, ha más hisz ilyen dolgokban, csak engem ne akarjon rábeszélni. Mondhatnám úgy is, hogy tisztelem más emberek hitét. Senki nem tudja a magáét ekzaktul bizonyitani úgysem …

Máglyák az őserdőben

Gyerekkoromban – még kisiskolás voltam – kaptam ezt a könyvet. Kamaszoknak való, indiános-szerelmes történet, Dél-Amerikában. Erős rézbőrű harcos és habfehér nemeskisasszony szerelme, akadálypálya, tele buktatókkal. Semmi különös. De akkor még tetszett az ilyen. Apám is szerette olvasni. Valahogy egyszerre kezdtük el, szinte párhuzamosan olvastuk. A könyv felénél járhattunk, amikor egyszer csak eltűnt. Én apámon kerestem, ő rajtam, anyám meg diplomataként próbált kettőnk között rendet tenni és közvetiteni … Nehezen, mert mindketten szerettük volna végigolvasni a könyvet.

A könyv nem lett meg. Pár hét alatt azért elcsitultak a kedélyek … elfelejtődött. Jöttek újabb könyvek. De az ágyam feletti könyvespolcon sokszor néztem, hogy hol kellene lennie annak a könyvnek, ha meglenne.

A nagy házat kisajátitották. Egy kisebb családi házba költöztünk. A szobám berendezése hasonló volt, az ágyam felett ugyanaz a könyvespolc. Már gimnáziumba jártam. Egyszer kerestem valami olvasnivalót … és a polcomon ott volt a könyv … ahol évekig lennie kellett volna. De nem volt, mert elveszett. Kérdeztem apámat, hogy hol találta meg. Sehol – mondta. És ő is megdöbbent. A könyvben benne mindkét papirszelet, amivel megjelöltük, hol jártunk épp az olvasásban … évekkel, iskolával és egy házzal azelőtt.

Akkor mindketten elolvastuk a könyvet végig. De a magyarázattal azóta is adós az élet. Hol volt a könyv évekig? Hogy került elő? Senki nem tudta.

Ki a fene érti ezt …

Két merőkanál

A második családi házban volt egy konyhaszekrényünk. Két fiókkal. Az egyikben rekeszek, evőeszközöknek. A másik nem osztott, abban tartotta anyám a fakanalakat, nagyobb késeket, pogácsa szaggatókat, ilyesmiket. És két fehérzománcos, kissé már kopott merőkanalat. Akkor még éltek a nagyszüleim is. Ezzel a két kanállal jól lehetett levest merni. Méretre, fogásra épp megfelelő volt. Volt még egy jóval nagyobb, anyám azt kocsonya szedésre használta. És egy kisebb, valami szószos kanál lehetett, kicsi ahhoz, hogy normálisan megmeritsék a leveses fazékban.

Egy nyáron egyik napról a másikra egyszerre tűnt el a fiókból a két merőkanál. Anyám idegességében – mert aznap épp kondérnyi húslevest főzött – mindenkit meggyanúsitott, hogy biztos véletlenül kidobtuk a szemétbe a szedőkanalakat. Amik legalább 30 centi hosszú nyelűek voltak … Leginkább rajtam kereste, mert a nagyszüleim akkor már betegesek voltak, nem melegitettek maguknak ételt. Mérgesen mondtam, hogy ne nézzen már hülyének senkit. Egyszerre két merőkanalat senki nem dobhat ki véletlenül. Még egyet sem, mert akkora nagy. Apám elégelte meg a vitát, elment a boltba, és vett két új fehér merőkanalat.

Lassan eltelt a nyár … és egyik vasárnap reggel már nem kettő, hanem négy fehér merőkanál volt a fiókban … nemcsak az újak, hanem a kopottas régik is. Magyarázat? Hát az megint nem volt. Mert a családomban senki nem szórakozott volna igy a többiekkel. Mindenki szerette a viccet, a tréfát. De globálisan az egész családból senki nem akart volna a többiekből holmi fals humor kedvéért hülyét csinálni. Hol volt a két merőkanál hónapokig? Hogy került elő? Senki nem tudta.

Ki a fene érti ezt …

Három kétszáz forintos

Papirpénzek voltak.

A szüleim már nem éltek. Apám már régen, anyám pár éve. Hárman éltünk? laktunk? (ez már más történet lenne) az öreggé vált házban. Én, a második férjem kislánya, és néha napközben a férjem is.

Harminc évet éltem abban a házban, de soha nem jártam a padlásán. Tériszonyom van, nem mertem létrát mászni sosem. A padlás leginkább lomraktár volt. Felkerültek oda évtizedek alatt a „majd jó lesz még valamire” dolgok. Két nagy vajling is, amiben régen anyám a gyümölcsöt mosta, mikor még fiatalabb volt és befőtteket készitett.

A tető már régen rossz volt, több helyen beázott. Még anyám vitte fel először az első lavórt, hogy abba csurogjon az esőviz, ne a plafont áztassa szét. Egyszer nagy eső volt, megkértem a férjemet, hogy menjen már fel, nézze meg, nincs-e tele valamelyik edény.

Az edények rendben voltak. Ott álltam a padláslépcső aljában. Mielőtt lejött, megkérdezte, hogy ki járt mostanában a padláson. Mondtam, hogy senki. Én nem merek létrát mászni, a kislánya meg rettegett a pókoktól, fel nem ment volna semmiért. A lányom már egy éve nem lakott otthon.

Kérdeztem tőle, hogy miért … Felemelte a két egymásba rakott vajlingot – és mutatta. A kettő közé, szétteritve, mint kártyalap, három papir kétszázas volt téve. A papirpénzeknek körülbelül a fele volt a két edény között. Lehozta. Nem értettük. Kiváncsiságból megnéztem a pénzek nyomtatási dátumát. Mert mind a három friss, ropogós volt, mintha aznap kerültek volna ki először a bankból. Pár évvel azelőtt nyomtatták őket, ugyanabban az évben. Amikor anyám meghalt.

Egyikünk sem szórakozott volna igy a másik kettővel, hogy – jól látható módon, nem eldugva – három papirpénzt vigyen fel a padlásra. Hogy került oda? Senki nem tudta.

A fene se érti ezt …

Két fenyőtoboz

Pár éve költöztem ide ebbe a lakásba. A lányommal. Az első héten kettesben voltunk. Senki nem volt rajtunk kivül a lakásban. És senkinek nem volt kulcsa.

Egyik nap a lányom a városba ment, én meg elmentem a boltba. Amikor hazajöttem, a folyosón a földön egy fenyőtoboz volt. Nem értettem … Hazajött a gyerek, kérdeztem a tobozról. Vajon ő hozta-e? Amig nem voltam itthon? Esetleg elejtette? Neheztelt rám és közölte, hogy ne nézzem már hülyének. Huszonévesen kinőtt már abból a korból, hogy tobozokat gyűjtsön.

A tobozt feltettem a polcra. Mert szép volt.

Egészen másnap délelőttig neheztelt rám … akkor gyorsan abbahagyta. Ugyanis akkor meg ő talált egy fenyőtobozt a folyosón a lakásban. Körülbelül ott, ahol én előző nap. Nem az első tobozt. Mert az ott volt a polcon. Odatettük a másik mellé. És nem értettük. Egyikünk sem szivatta volna ilyennel a másikat. És mint mondtam, csak ketten éltünk a lakásban. Vendég sem járt felénk. Hogy került oda a két fenyőtoboz?

A fene se érti …

Egy szem mazsola

Idén tavasszal egy éjjel a gyerek a barátjánál aludt. Egyedül voltam a lakásban.

Soha nem szerettem a mazsolát. Még süteményben sem. Volt ugyan itthon egy zacskóval benn a kamrában, a gyerek műzlijéhez, tartaléknak. Éjjel kettőig zenét hallgattam itt kinn a konyhában, az asztalon a laptop, egy kislámpa, ami jól bevilágitja az asztal jobb oldalát. Akkor lefeküdtem. Reggel hétkor felkeltem, kijöttem és láttam, hogy az asztal jobb oldalán egy szem mazsola van. Egyedül voltam a lakásban. Nem szeretem a mazsolát. Nem hoztam ki a zacskót a kamrából. Ki sem bontottam. Az egy szem mazsola mégis ott volt az asztalon …

Délután meséltem a gyereknek. Mivel ezt a történet folyamot ismeri, nagyon meg sem lepődött. Mindketten csak megvontuk a vállunkat. Úgysem értjük.

Két hétig rakosgattam azt az egy szem mazsolát az asztalon … aztán úgy gondoltam, hogy mivel akkor éjjel egyedül voltam a lakásban, talán az engem illet. Hiába nem szeretem. Megettem. Tulajdonképpen nem is olyan rossz az a mazsola.

Ki a fene érti ezt …

---

Soha nem hittem a szellemekben. Nem is fogok. Nem bánnám, ha egyszer bármelyik dologra találnék valami racionális magyarázatot. Matematika tagozatos agyam egyiket sem érti. És egy kicsit bosszant. Gyerekkorom óta. Oly sok évet kellett várnom, hogy végigolvashassam azt a könyvet.

De a magyarázattal azóta is adós az élet.