Már megint. Szerelmes vagyok. Olyan intenzitással, mint kamaszkoromban … Nem értem.

Ránéztem és mintha egy érzelmi rakéta vágott volna hirtelen egy fényes ösvényt az agyamba: Istenem, megint szerelmes lettem. Mintha egy meteor találta volna el a lelkemet, mindent felemésztö ragyogással, egy lobogó fényes lánggolyó: szerelem. Nem tudom, mitöl jön. Még kiszámitani sem lehet. Nem függ semmitöl. De mindig olyan intenziv érzés, mint az elsö alkalommal volt. Elsö alkalom? Nem is tudom, mit tekintsek elsö alkalomnak? Amikor elöször találkoztunk? Mert az szerelem volt elsö látásra, az biztos. Ahogy belépett a szobába, kisfiús-csibészes mosollyal az arcán, olyan tekintettel a szemében, amiben benne volt az élet minden ragyogása. Vagy akkor, amikor elöször hallottam meg a hangját telefonon, mély bársonyos meleg, csábitó hang volt, telistele igérettel, pedig teljesen hétköznapi dolgokról váltottunk pár szót, mindketten mérhetetlen zavarral. Vagy az volt az elsö, – még korábban – amikor megláttam a képét? És azt éreztem, hogy ilyen nincs, kizárt, hogy bele lehet szeretni valakibe ismeretlenül, pár fénykép alapján. Vagy még korábban, amikor még fotót sem láttam, csak betük voltak egy telefon kijelzöjén, a kommunikáció apró épitökövei, szavakká álltak össze, melyben volt egy csöppnyi kétértelmüség, egy csöppnyi csábitás és tengernyi kiváncsi érdeklödés, mint a gyereké, ki szüntelen kérdez, válaszra éhesen, kitartóan, szinte mint a válaszok prédájára lesö intellektuális vad.

Igen, talán akkor volt az elsö. Nem kellett ahhoz még látni sem, beszélni sem. Elég volt a lelkek találkozása. És azóta már hányszor, de hányszor éreztem ezt a robbanásszerü érzést. Néha munka közben, olyan intenziven támadva rám, hogy perc se kellett, már folytak a könnyek az arcomon. És oly nehéz ilyenkor megmagyarázni, hogy nem, nincs semmi bajom, csak újra beleszerettem az élettársamba, a szeretömbe, egy pillanat alatt, és csak ezért bögök úgy, mint a zápor. Hülyének néztek volna. Inkább azt mondtam, hogy fáj valamim, az jobban emészthetö … De jött már ez az érzés közösen elköltött ebéd közben, vagy este, amikor kivitte a görit sétálni és rajta volt az a szörnyü küllemü – de neki mégis jól áll – szövetböl varrott „gyerekcsináló” sapka, Vaterán vett hosszú ballonkabát – az ötvenes években döbbenetesen divatosnak tünt volna benne – , elnyütt sportcipö, szakadozott – este még jó lesz a görényt sétáltatni sötétben – rövidnadrággal. Szóval nem ruhafüggö – nem a ruhat eszi az embert. Egyszer csak jön, leterit, és újra ott vagyok az érzelmi indulásnál, az újra fellángolt szerelem az emóciók citromává csavarja megint a lelkem.

Mint épp ma reggel is … Ilyenkor tehetetlennek érzem magam. Sodor az ár, visz magával az örvény – egyre mélyebbre és egyre magasabbra – amig csak fel nem olvadok és el nem tünik személyiségem minden szuverénitása az iránta érzett szerelem végtelen tengerében. És már megint én – önmagamként – nem vagyok. Csak Ö van. Csak villanásként létezem a szemében csillanó fényben.

Édes. Édesebb a méznél. Édesebb mindennél. Azt tehet velem, amit csak akar. Az Övé vagyok …

Az egyik weboldalamat a BDSMélet és BDSMszerelem szókapcsolatokra is próbáltam optimalizálni. Biztos sokan nem értik ezeket a szavakat. És nem értik a mögöttük levö érzéseket sem.

Pedig épp most irtam le újra … 😉

Az érzelmileg sekélyes, az emocionalitás sivárságában Micimackó csekélyértelmüségét mélyen alulmúló, valódi szerelemre nem képes fapináknak meg üzenem, hogy bekaphatják 🙂