Már megint … Francokat.
El kell döntenem, hogy vagy összeszedem magam, vagy lassan darabokra hullok. A hullás igen jó jelzöje a darabszámra szaporodó blogok erdeje. Mintha az én lelkemnek több különálló darabja lenne. Hát nincs. Mert ha engedem, hogy legyen, akkor csinálom a legnagyobb marhaságot.
Én én vagyok. És nem mámor, nem más. Azok mind a lehetséges legrosszabb megoldások.
A személyiségemnek van több része, de az mind én vagyok. Ezekböl állok össze. Ezektöl vagyok az, aki. Minden jó és rossz tulajdonságommal egyetemben. Akinek nem tetszik a blogom tartalmának egy része, az ne olvasson. Én nemcsak az a „széplelkü” mámor vagyok, aki vintage és gyönyörü természet fotókkal zsúfolja tele a blogját. Az is én vagyok, de nem csak! És nem vagyok csak warnyu se, aki fekete-fehérben filozofálgat és mesél. Az is én vagyok, de nem csak! Az is vagyok, aki szubmissziv, imádja a szexet, nem is csinál ebböl titkot, néha még a hálószoba titkait is „kiteregeti”, mert úri kedve úgy tartja. És az a nö is én vagyok, aki 5 éve itt nöként másodikként kezdett el pornográf tartalmú wapoldalakat csinálni Magyarországon. Sok-sok szadomazo képpel megfüszerezve. És sem akkor nem szégyellte, sem most. Söt, büszke volt rá, hogy a wap világában nemcsak itthon, hanem külföldön is ismerös lett a nickje. És épp a szexuális tartalom miatt!
Az is én vagyok, aki fel merem vállalni, hogy 50 éves kor után is van élet. És van öröm. És van szex. És az jó. És néha izgat, ha ilyen képeket nézek, vagy ilyen filmeket. Mindig is utáltam az álságosságot. Most is utálom.
Mivel a táblázatba tett szövegek külleme valami css hiba miatt jócskán elbaszódott, most elsö dühömben végignéztem az egész blogomat és mindenhol kiszedtem a táblázatokat. Mert bosszant, hogyha valami, amit egyszer megcsináltam takarosra, egyszer csak úgy néz ki tölem független hiba vagy szerkesztési probléma miatt, mint egy okádék.
De mint az élet már kismilliószor bebizonyitotta, minden rosszban van valami jó. Ebben is volt. Kénytelen voltam végignézni az egész blogomat. És most láttam meg, hogy ez egy jó blog. Sok értékes dolog van benne, nemcsak magamnak, hanem talán másoknak is. És azt se bánom, ha ezért valaki nagyképünek tart. Magyarosan szólva: szarok rá.
Nem lesz több blog. Ez marad csak. Minden „vegyesvágott” témájával együtt. És akinek érzékenysége miatt egy-két témám nem tetszik, sérti a szemét, az az erkölcseit, vagy akármijét, annak tényleg komolyan ajánlom, hogy keressen más blogokat olvasni. Kinn van fenn a 18-as karika. Aki ennek ellenére idetéved és belenéz a blogba és egy-egy pinát vagy farkat a maga naturalista valóságában ábrázoló képnél a szivéhez kap, hogy jajj Istenem, micsoda erkölcstelen vén kurvák is blogolnak, az nyugodtan húzzon a picsába. Nem tartóztatom. 😈
És most a saját hülyeségem miatt megint másolhatok egy-két dolgot ….
várom. részegség. narkó az agynak, léleknek, testnek.
kérlek. gyere.
Élni jó
Igen. Az élet jó. Élni is jó. Amióta ismerlek.
Mert Te vagy az Élet.
Azelött is azt hittem, hogy jó. Talán az is volt. de élet és Élet között óriási különbség van. Addig nem tudtam. Már tudom.
Csendbe suttogott szavak. Imádlak.
Világ
Igazad lesz. Egyszer azt mondtad, hogy lassan mindenki hülye körülöttünk, csak mi vagyunk normálisak.
Azért nem mindenki az. De egyre szaporodnak. Osztódnak, mint valami ocsmány féreg. És osztódik velük a világ ocsmánysága is. lyan jó ez a zárt világ, amiben élek Veled. Ölelésed hermetikus fal. Szerelmed egy bástya. kizárja életünkböl a kártékony idiótaságot. Nem engedi beszennyezni.
Köszönöm, hogy vagy. Hogy létezel. Hogy szerethetlek.
Sziv
Mint ahogy ez a buborék száll lassan, oly nyugodtan fogjuk kezünkbe egymás szivét.
Óvatosan, de tán nem félve. Inkább vigyázva. Mert kincs. Pótolhatatlan.
Mostanában
mostanában csendesek a napok
lassan telnek
a tüz sem loboghat mindig ezer lánggal
néha csak parázslik csendesen
de ha odatennéd a kezed
éreznéd a forróságot a hamu alatt
néha kell ez a csöndes parázs
olyan titok ez, amiböl
bármikor fellobban a láng …
Öszi gondolat
Csendességre vágyom most. Sok volt a nyüzsgés. Pihenni kell. Tényleg itt az ösz. Pedig még melegek a nappalok. De a lelkembe már bekukucskál. Nem is baj. Régen mindig gyülöltem az öszt. Sose gondoltam, hogy valaha is élvezni fogom. Sose sejtettem, hogy az ösznek is van funkciója. Nemcsak a világban. Hanem a lelkekben is. Ehhez is el kellett telnie az idönek, hogy ezt megértsem. Mindig féltem már elöre az ösztöl. Már augusztusban rettegtem. Most nem. Érdekes. Már a novembertöl sem félek. Pedig az volt a leggyülöltebb hónap. Hosszú és sötét. Már nem félek. Jó nyugalomban lenni. Behúzódva a takaró alá, beburkolózva a melegbe.
Lelked melegébe. Szeretlek.
Kincsek a padláson
Olyan jó néha képeket keresni. Ha jó helyre kerül az ember, olyan, mintha kincsesbányát lelne. Mint amikor egy gyerek a padláson kacatok között molyol. és kincset talál.
A gyereknek más fogalmai vannak a kincsekröl, mint a felnötteknek …
Képek tekintetében tán még gyerek vagyok. Forgatom a képzeletbeli öreg album lapjait és melegséget veszek észre a szivem tájékán. Ilyenkor én is kincseket találok. A szépség és a humor kincseit. Néha a meghatottságét is.
És néha könnyeket …
Volt nekem egy blogom. De töröltem. Nem sajnálom. Volt azonban ott egy kép, amit nem mentettem el. Azt sajnáltam. Egy régi kép. Múlt századbeli. Olyan hangulatot sugallt, amit nehéz leirni. Ott le volt irva, de töröltem. Nehéz újra megfogalmazni.
Egy vágyott világról, egy álomképröl szólt nekem. Olyan világról, ahol a nök nök, a férfiak meg férfiak voltak. Most ujra megtaláltam. Örülök neki. Jó nézegetni valami miatt.
Talán jobb lett volna egy más korban születnem.
Vagy csak javithatatlan álmodozó vagyok.
Ölelés
Olyan béke volt a lelkemben a héten. Örülök neki. Persze, volt olyan, ami kétségbeesett kinlódással próbálta ezt megzavarni, de nem járt sikerrel. Nem kedvelem az ilyen zavaró tényezöként vergödö embereket. Nem haragszom rájuk, nem is gyülölöm öket. De nem is kedvelem. Ennyi talán megbocsátható nekem. Mindig vannak, akik meg akarják zavarni a lélek csöndjét. Nem engedem. Ez a csönd az enyém. És még az övé. A miénk. Senki ne akarjék belenyúlni tisztátalan kezével.
Éjjel odabújt hozzám. Álmában. Meleg kezével átkarolt. Olyan ez, mint egy forró mélyvörös rózsaszirom ölelése a rózsabogárnak. Bársonyos. Simogatja a lelkem. Belesimulok. Élvezem biztonságos, otthonos melegét. Jobban véd minden hideg szél ellen, mint bármely vastag takaró. Tán akkor sem fáznék meg, ha csupaszon feküdnék. Bár mellette mindig pöre a lelkem. Eldobhatok minden felvett göncöt, amit a világ aljassága adna rám néha.
Ez az érzés minden szennytöl messze áll. Nem érhetnek hozzám. Indulataim megérinthetik tán, de lelkem lényegét nem érik el büzlö, göcsörtös ujjaikkal. Az igazán fontos érinthetetlen bennem. Csak ö érhet hozzá meleg kezével. Vérpiros, bársonyos öleléssel.
Életem. Egyetlenem. Szeretlek.
Éhszomj
lehet többféleképpen …
lehet úgy, mint amikor az éhes ember – ruhájával sem törödve – nekiesik egy lábas hideg paprikáskrumplinak, meg sem melegiti, mert oly kiéhezett. belapátolja magába, hogy éhségét csillapitsa. majd elégedetten ül, jóllakottan és a teli has adta örömökröl elmélkedik.
lehet úgy, hogy az ember választékos eleganciával felöltözve, lélekben felkészülve az élvezetekre, elmegy egy osztályon felüli étterembe, megiszik egy aperitifet, kényelmesen átlapozza az étlapot, megrendeli az ételeket és végigeszik egy ötfogásos vacsorát, mind finom, különleges fajta. utána pihen és élvezi az inyén a vacsora alatt érzett különleges izeket.
és lehet a kettö kombinációja is … éhségében az ember ráveti magát az ételre, és evés közben döbben rá, hogy valami különleges, még soha nem kóstolt izt érez az inyén. és csak csodálkozik, hogy mivé vált hirtelen a hideg pityókatokány …
igy voltam ma én is. szeretkezés közben. nem tudom, mi történt. nem tudom, mit tett velem. valami „játék” biztos volt – játék néven szoktam Töle kérni bizonyos tárgyakat – de ez nem a szokásos érzés volt. valami teljesen más. valami mérhetetlenül új és épp ezért igencsak izgató érzés. félkába aggyal lehordtam minden szemétnek, mocsoknak …
utána feküdtem a karjában, jóllakottan. de hiába is kérdeztem volna erröl az új dologról, nem mondta meg. ha kitartó vagyok, persze meg is mutatta volna. de ez nem tartozik bele a játék élvezetébe. soha nem szerettem elrontani a „játékszabályokat”.
lassan két és fél éve. és még soha nem láttam fürödni. borotválkozni is csak párszor. még mindig rejt számomra felfedzni váró titkokat. nemcsak a hétköznapokban, hanem az ölelkezés mámorában is. pezsgö fantáziája idönként mindig új és új dolgokkal lep meg. megunhatatlan. megszokhatatlan. de hiszen megmondta az elején:
– Drága, nem lehet mindent egyszerre. Hagyni kell máskorra is.
egyetlen életem, szerelmem.
Apró szüzességeim
még ilyenünk sem volt nekünk. délután megyünk születésnapot köszönteni. sose voltunk még együtt ilyen köszöntésen. olyan jó bizonyos dolgokat Vele elöször átélni. persze, voltam én már köszönteni embereket számtalanszor. gondolom, Ö is.
de ez más. amikor Vele csinálok valamit elöször, az olyan, mintha kicsit újraszületnék. újraszületne a lelkem. mintha elveszteném a szüzességemet. Vele.
milyen sok fajta szüzesség van, Istenem … ez az „együtt megyünk köszönteni az unokatesómat”, hát ez is olyan. mert Vele még nem volt. Neki sem velem. egy köszöntés mián ismét együtt vesztünk el egy kicsiny darabkát a közös életünk szüzességeiböl. jó érzés. boldog vagyok töle. köszönöm, hogy ezt a napot is megérhettem, Istenem.
Franciadrazsé
én: – Drága, létezik még olyan, hogy franciadrazsé? ha egyszer látsz valahol és eszedbe jut, hozhatnál. régen szerettem. és tizenéve nem ettem.
Ö: – létezik. majd ha látok és eszembe jut, akkor hozok, Drága.
közben bemegy és elmorfondirozik magában. majd eképpen szól:
Ö: – a franciadrazsé az sokban egyezik a franciával. az, hogy szájba kell venni, az egyezik. az, hogy szopni kell, az is. de hogy aztán rágni is kell? háááát …
Séta a múltban
voltunk köszönteni. ismét megelevenedett gyerekkorom világa. olyan dolgok is eszembe villantak, amikröl már azt sem tudtam, hogy valaha emlékeztem rájuk. egy kis rézmozsár, törövel, amely állt egy almárium polcán … gyerekek voltunk. és cukrot törtünk benne …
beszélgettünk. és a levegö lassan megtelt nevekkel. és arcokkal. rég elhalt szeretteink arcával. szellem-szemeikkel figyeltek bennünket. szinte éreztem valóságos jelenlétüket … lelkük köröttünk keringett, figyeltek, hallgattak. és örültek …
* * *
én: – köszönöm, hogy eljöttél velem, Drága.
Ö: – hát hogyne mentem volna, Drága.
Valami
szerettem volna valamit az Élettöl. nem kaphattam meg. elfogadtam ezt a helyzetet. megértettem. talán még meg is békéltem vele.
nem ez a rossz. hanem az, hogyha az Élet tálcán kinálná nekem, akkor sem lenne szabad elfogadnom. mert ha megtenném, én lennék a legostobább és legszemetebb ember a földön.
és ami még rosszabb … lehet, hogy mégis elfogadnám …
Öszi éjszakák
hüvösödik az idö. a konyha ablaka már csukva. most éjjel már az erkélyajtót is becsuktam. lassan elkél már a pulóver estefelé. délutánonként még élveztem az öszi Nap meleg sugarait az erkélyen. melenget, kellemesen, de már nem éget, mint nyáron. lehunyt szemmel forditottam az arcom a Nap felé és magamba gyüjtöttem a tél elötti utolsó meleg sugarak erejét. behunyt szemeim elött az ösz szinei villóztak.
este már hüvösebb van. nem luxus már a takaró. igen, a takaró … mostanában néha kiszól a szobából, spontán:
– Be vagyok takarózva, Drága.
azért még nem mindig mond igazat. mert néha akkor is mondja, amikor kimegyek cigizni, megállok az ajtóban, – látom, hogy nem rajta van, hanem alatta – és rosszallóan megjegyzem:
– Drága! A takaró …
akkor kissé kelletlenül, de magára húzza.
szeretem. nem akarom, hogy megfázzon.
Az a bizonyos igen
esküvök
régi megfakult képek
bohókás fátylak
szégyenlös mosoly
uszályos selymek
vesztett remények
halott szerelmek
megszegett igéretek
Valami tiszta
van ma valami tiszta a levegöben. kinn ültem az erkélyen és még a vonatok kattogása is idehallatszott. pedig azért nincs túl közel az állomás. még a vonat füttyét is hallottam. nagyon tiszta a levegö.
érdekes. van mostanában valami ilyesféle tisztaság a gondolataimban is. tudatosan próbálom magamban tartani. és érzékelni. nem engedem, hogy bármi is belepiszkoljon. sose gondoltam, hogy ezt lehet az akaratommal is szabályozni …
mindig engedtem a körülöttem lévö zavaró dolgok lelket legázoló hatásának. valamiért nem is próbáltam ellenállni. meg is keseredtem nap nap után. nem gondoltam, hogy ezt lehet – persze határokon belül – saját magamnak is szabályoznom. örülök, hogy erre rájöttem.
most vigyázok erre az érzésre. erre a belsö nyugalomra. tudatosan igyekszem nem túlságosan indulatos lenni oly dolgok miatt, amik máskor pillanat alatt befolyásolták a lelkem. igyekszem nem hagyni, hogy kihozzanak a sodromból. nem mindig könnyü. de azért bizonyos mértékben szabályozható.
sokkal jobb igy. van bennem egy belsö béke. élvezem, hogy érzem a jelenlétét. próbálok vigyázni rá. és igy az emberekkel is jobb a kapcsolatom. nem hagyom, hogy befolyásoljanak az ostobaságaikkal. nem neheztelek rájuk. csak nézem egy kivülálló szemével. és csodálkozom.
jobban is alszom. hamarabb elálmosodom. és pihentetöbb az éjjel.
jó lenne megtartani ezt a tisztaságot magamban. a lelkem levegöjében. sokkal jobb igy. béke van bennem.
Töled tanultam. Életem.
A legfontosabb dolgok
„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekröl beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tünnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többröl van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzöként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el.
Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”(Stephen King)
* * *
örülök, hogy van egy olyan ember mellettem, aki tud hallgatni, amikor kell, és meg tud hallgatni, amikor az szükségeltetik. néha úgy tünik, mintha nem figyelne. mintha el lenne foglalva saját dolgaival. aztán hirtelen csak egy szó, egy csendes utalás és ráböbbenek, hogy minden szavamat hallotta. és értette. még olyan kósza gondolataimat is, amik létezésével magam se voltam tisztában.
nem biztos, hogy kimeredt szemmel és tátott szájjal kell okosan figyelni a másikra … söt …
Mitöl függ a holdfény szine
tegnap, lefekvés elött ültem kinn kicsit az erkélyen és néztem a holdat. gyönyörü volt. nem olyan ezüstös-tejes, mint szokott, hanem szinte narancsszin, melegséggel telve. és a rácsaim közül kinézve szinte mintha két holdat láttam volna egymás mellett. varázslatos látvány volt. sajnáltam, hogy nem nézhettem tovább …
vajon ma milyen lesz …
kutyák ugatnak a közelben. agressziv vakkogásuk megtöri a csendet. szinte érzem a törés okozta repedések szabálytalan, érdes vonalát, ahogy lelkem kinyújtom feléje. csitt. nem szabad eltörni ezt az édes csöndet. nem akarom hallani a földön csörrenö szilánkok zaját. ez az én csöndem. az én éjszakám halk csendessége.
mellettem a földön egy puha gombolyag. alszik. ö tudja értékelni a halk lebbenést. bársonytalpain nesztelen surran az éjben, ha hivja vére. macska. a macskák nem hangos lények. tiszteletben tartjuk egymás csend-határait.
* * *
kimentem egy kicsit a holdat nézni. most tejszin-ezüst. fénylön, hüvösen ragyog. borzongatta a börömet.
pillanatra felébredt és rám mosolygott. már nem is fázom annyira …
Régen
amit csak el lehet rontani, azt majd’ mind elkövettem régen …
* * *
mily furcsa, hogy ezt a kapcsolatot sose éreztem valamiféle börtönnek …
pedig minden elözöt annak éltem meg egy idö után. és még az eltelt idö hosszától sem függött. emlékszem az elsöre, a másodikra és igy tovább. minden útkeresö kétségbeesett próbálkozásomra emlékszem. oly kitörölhetetlenül vésödtek agyamba bizonyos pillanatok, mintha beleégtek volna a képek egy fémlemezbe a lelkem mélyén.
volt egy esküvö. ne is mondjam annak. inkább házasságkötés. vacsora utána. és nem boldogság. hanem kétségbeesés. hogy mit tettem. és miért tettem. mert éreztem, hogy borzalmas hiba volt. esküvö, ahol még egy percig sem tart a boldogság. láttam anyám kétségbeesett szemében. hallottam apám hangjában. és éreztem a lelkemben.
nászéjszaka … nevetnem kell. de nem nevetés ez. tragikomikus kacaj.
látom a másikat is. még fájóbb a kép. még rosszabb. Isten elött kimondott igen. amit gyorsan meggyalázott.
a harmadik. nem volt más, mint menekülés. már tudom. az volt számára is. de legalább nem gyülöltük meg egymást.
de mind börtön volt. minden kényszerböl vagy élvezettel kiélt dominanciám ellenére börtönben éltem velük. nem is velük. mellettük. pedig szabad voltam.
* * *
most nem érzem magam szabadnak. de börtönlakónak sem. micsoda paradoxon, ugye? rabságom most magam választottam. nem rám eröltetett kin. hanem önként vállalt boldog rabság. Tiéd vagyok. mindenestöl. Uram vagy. tudod, hogy bármit megtehetsz. és én nem bánom. mert imádlak.
Neked
holdfény szilánkok
karcolják lelkem
mint éles jégdarab
meleg sziveddel
meggyógyitottál
sebem nem maradt
Egy Dom morfondirozása
beszélgettünk tegnap egy barátunkról. aki nagyon okos. és ügyes. de küllemében nem éppen egy szokvány Adonisz.
én: – nagyon okos ember.
Ö: – meg nagyon ügyes.
én: – de nem igazán szép.
Ö: – Drága, nem lehet mindenki szép, meg okos is egyszerre.
majd morfondirozott kicsit.
Ö: – bár én lehetek egyszerre szép, meg okos is. de én kivétel vagyok. a kivételek meg erösitik a szabályt.
* * *
imádom ám. és nekem Ö a legszebb, legokosabb, legügyesebb férfi a világon.
Gondolatok az EGÓ-ról
mindig utáltam a túlfejlett ego-jú embereket.
bosszantottak.
na persze.
mert van nekem is elég belöle.
most találkoztam egy olyannal,
akinek még nálamnál is
nagyobb van.
nem is értem,
hogy Ö miért nem idegesit.
talán, mert olyan ez,
mint a nagy vörös elálló fülek.
* * *
Siv Widerberg
SZERELEM
Sten-Malténak nagy, vörös és elálló
füle van.
Nekem tetszik
a nagy vörös és elálló
fül.
* * *
gyakori párbeszéd:
én: (csak úgy a levegöbe) – Istenem …
Ö: – tessék, Drága.
A kimondhatatlan …
„Te vagy a világ legszebb, legbájosabb hercegnöje.
– És te ki vagy? Hogy hívnak? – kérdezte szívdobogva a hercegnö.
– Szeretönek hívnak – mondta az idegen.
– Szeretö…. milyen szép neved van….
Az idegen lehajolt és megcsókolta öt.
– Mi volt ez? – a hercegnö pirulva rezzent össze – Hiszen az ajkad most mondta a legszebbet, most mikor nem beszélt.
– Csak egy csók volt, amit mondtam.
– Nem értelek, beszélj, mi az a csók?
– A csók a szótalan szó, a mondhatatlan megmondása – felelte az idegen.
– Szeretem a mondhatatlant – suttogta a hercegnö – mondd meg még egyszer nekem.”
* * *
szeretöm, életem
beszélj hozzám
még és még
és újra
mondd el a mondhatatlant
csókoddal
amely édes és csábitó
csábitóbb mindennél
szeretöm
mindenem
Kinn voltam
kinn voltam
most felhöfoszlányok mögül ezüstösen kacsintott rám a hold
visszanevettem
úgy látszik, sok év után
újra barátok vagyunk
* * *
bensö béke
állnak a falaim újra
hess innen, csúnyaságok
nem osztottam lapot
Tüzek égnek
öszi leveleken járok
lábam alatt zizzen
szines villanás
piros, sárga, haldokló zöld
szinek milliárdja
lépteim lassulnak
hüvösödik szivemben
lelkem is öszre áll
kihal a tüz is már
nyári tüzek
lángjaitok hová lett
könnycsepp csordul szememböl
gyászkönny cseppje ez
sajnálom a múltat
az elveszett éveket
régesréginek tünö
forró nyári tüzeket
talpam alatt roppanva
törö szönyeg
haldokló öszi avar
szomorkásan érzem
itt lesz a tél
nagyon hamar
de mily hamar
megállnék már
de mennem kell
ameddig csak élek
ostoba aggyal
siratva minden régmúlt
elvesztett szépet
nosza, gyerünk tovább
távolba nézek
egy furcsa kicsiny villanás
csöppnyi szikra
majd kicsiny parázs
aprócska füst száll az égnek
hirtelen láng, robbanás
lángra kap a száradó avar
és szivemben már
tüzvihar kavar
honnan ez a tüz
honnan az emésztö láng
pedig csak a szemedbe néztem
nem történt semmi más
(2009.10.02.)
Az önzetlenség jutalma
épp kényelmes fürdéshez készülödtem délután. mialatt folyt a viz a kádba, én türelmesen üldögéltem pucéron a wc kagylón, kedvenc telefonos játékomat játszva. egyszer csak hallom, hogy kinnröl kissé kérö hangsúlyú mondat hallatszik.
– Drága, pisilsz vagy kakilsz?
– várom, hogy elég viz legyen a kádban. mert?
– mert mindjárt bepisilek.
jó. siessünk. már épp kellö mennyiségü viz volt a kádban.
– jöhetsz Drága.
bár nem szoktunk egymás fürdése alatt zavarogni, de a szükség nagy úr. elvégezte a dolgát, én meg hangosan gondolkodtam.
– de jó Neked, hogy Te állva is tudsz pisilni …
– ahan, jó. mondtam már neked azt a viccet, Drága.
– nem mondtad.
– de mondtam.
– mondom, hogy nem mondtad. meséld már.
– az Úr, amikor már lassan kész volt a teremtéssel, kiosztotta a tulajdonságokat Ádámnak és Évának. már csak két tulajdonság maradt hátra. megkérdezte öket, hogy ki melyiket szeretné. az elsö az állva pisilés volt. Éva gondolkodott, majd azt mondta: legyen az Ádámé, hadd legyen neki a könnyebb. jó, Ádám megkapta az állva pisilés tulajdonságát, örült is neki, mint majom a farkának. az Úr Évára nézett és megszólalt: akkor az utolsó a tiéd. a sorozatos orgazmus képessége.
* * *
sokak szerint azt a dolgot az almával meg a kigyóval Éva kissé elbaltázta. én nem ezen a véleményen vagyok, bár menzesz idején azért vannak kétségeim … de az utolsó tulajdonságok kiosztásánál szerencsésen döntött. na ja, az igazi önzetlenség jutalmat érdemelt. XD
Ölelkezés
ölelkezés. józan észt veszejtö szeretkezés. nem lehet azt leirni. kevés a szó, ügyetlen a toll …
fáj. és jó. és újra fáj. és újra jó, jobb, mint el?tte. huncut, szakértö módon váltogatva a fájdalmat a gyönyörrel …
elöször csak sóhajtozás, aztán nyüszités, megint sóhajok, halk, majd egyre erösödö kiáltozás. és lehordtam minden szemétnek, rohadt stricinek, szadista dögnek. és még azt sem tudtam, hogy pontosan mit csinál a testemmel …
és aztán a gyönyör. nem röpke. tartós. újra és újra hullámok hátán az egekig repitett. már üvöltöttem. és üvöltött Ö is.
aztán rám hanyatlott, arca a mellemen, szája a bimbót kereste. saját mellkasomban éreztem ezerrel lüktetö szivét. kezem az arcán, haján, simogatva, nyugtatólag … mert fáradtságában oly esendö ilyenkor, kimerült teste nyugalomra szomjaz.
a végtelen erövel küzdö harcos most megpihen …
Mérgezés
néha nézem a TV-t, és cirka félóra után úgy érzem, hogy mérgezést kapok a koncentrált hülyeségtöl. olvasgatok itt néha blogokat, és sokszor ugyanezt érzem. maradnak a könyvek. és a képek. szeretném már elkerülni a fájdalmat, amit a hülyeség dömping okoz az agyamban …
mindenesetre egy dolognak nagyon örülök. úgy érzem, hogy felszabadultam valami örületes nyomás alól. sokkal könnyebb. ha az ember megtalál valamit a lelkében, nagyon kell rá vigyázni. és nem szabad akárki hülyét a közelébe engedni. mert legtöbbször az lesz a vége, hogy otromba mancsukkal csak beletúrnának, felkavarnának, bemocskolnának mindent, amihez jottányi közük nincs …
hess az életemböl.
Netbank
haladni kell a korral. szegény Drágám … pár hete igényelt netbankot. mert az ugye könnyebb. és nem kell telefonálni, mert azt nagyon útálja. meg hogy a sok telefonálás pénzbe kerül. meg telefonon olyan sok mindent kérdeznek, azonositó, kód, anyja neve, született, lakcim, satöbbi …
ma próbált volna belépni a netbankba. papirok elö, amin rajta van az ügyfélazonositó. jó, ez megvan. beütötte. hogyhogy nem, nem jutott eszébe elsöre a jelszó. aztán többedik próbálkozásra igen. azt is beütötte. a rendszer meg nem fogadta el … nosza, modern emberek vagyunk, kezdte elölröl. azonositó, jelszó, rendszer nem fogadja el. semmi gond, idö, mint a tenger, modern világban élünk, és azért van a számitógép, meg az internet, hogy gyorsitsa a dolgokat. azonositó, jelszó, rendszer beint. nagyot. mert nemcsak, hogy nem fogadta el, hanem azt is kiirta, hogy túl sok volt a próbálkozás, kedves ügyfél le van tiltva, mert ugy védeni kell a bankszámlát az illetéktelentöl …
közben hallatszik csendes kritikája:
– ez neeem nooormális ….
ha le van tiltva, akkor le van. elövette a telefont. tiz perc és háromszori szétkapcsolás után eljutottak az azonositásig: azonositó, kód, anyja neve, született, lakcim, satöbbi …
mire elintézte, telefonált cirka 20 percet … ezért is jó a netbank. növeli a vérnyomást és a telefonszámlát.
egy középkategóriás hacker csekélyke munkával be tud jutni egy bank számitógépes rendszerébe, de egy számitógéphez és internethez értö intelligens ember, akinek még jogosultsága is lenne hozzáférni a számlájához, az nem …
na, ezért nem kell nekem netbank. jó nekem a telefonos ügyintézés is. de be kell vallanom, van azért a netbanknak elönye is: én nagyon jót röhögtem XD
Hullanak a gesztenyék
hullanak a gesztenyék.
az éjszaka csendjében szétpattan egy megfakult héj és a fénylö gyümölcs a röt leveleket kavarva lepottyan a száradó avarba.
angyalok hullása ez …
Csak az enyém
kinn voltam
ezüstös fátylat visel a sápadó hold
a levegö tiszta, mint a kristálycsillogás
távolból hallatszik a vonatok zakatolása
édes esöillatú éjszaka
a csöndet csak az érett gesztenyék haláltusa zuhanása töri meg
varázsos minden
ez az éjjel csak az enyém
Vizzé vált lángok
a világ néha elsötétül picit. halványabbak lesznek a fények, sötét ruhát ölt az árnyék. félek ebben a sötét világban. lélekre veszélyes szörnyekkel van tele. úgy érzem, hogy az ostobaság kinyújtja felém göcsörtös kezét, próbálja összemarkolni szivemet. gyertyát gyújtanék, elüzendö a nyomorult árnyakat. ügyetlen, félelemtöl reszketö kezem gyufát keres. meggyújtanám … de lángja rögtön vizzé válik. szándékom immár hasztalan. félek. és érzem, magányos harcban csak veszthetek.
fogd a kezem, Drága. ne hagyj magamra. vezess. szerelmed fénye egyedüli örzöm ilyenkor. ölelj magadhoz. szeress.
Én vagyok
néha nagyon gonosznak érzem magam
mosolygó emberek arcáról
dörzspapirral törölném le a mosolyt
felnyitnám a vak szemeket
mondanék tényeket
mindjárt nem lenne oly felh?tlen minden
helyette csak ülök
forognak gonosz agyamban a gondolatok
saját önzö lényem foglya vagyok
ezért szégyenlem magam
könnyek csorognak
barázdát vájnak az arcomon
sirásom hangját hallgatom
s mintha tüz égne a könnyek nyomán
mikor az embernek
a saját gonoszsága fáj
az a legrosszabb talán
(2009.10.11)
Rácsok
egy erkély
saját rácsos világom
ahová magamat
börtönbe zárom
állatként
ketrecbe
vaksi szemekkel
néha künn
egy-egy csillagot
keresve
(2009.10.11)
Macskakergetés
aludtam. álmomban négy kiscica voltál. és csak akkor voltál biztonságban – és Veled együtt én is -, ha mind a négy cica megvolt. de hát a kismacskák oly kiváncsiak. és néha négyen négyfelé szaladtak. újra és újra meg kellett keresnem valamelyik részedet. és nagyon fürgék voltatok. sirva ébredtem.
legközelebb, ha az álmomban kismacskává válsz, nem lehetne, hogy csak egy kismacska légy? oly nehéz egyszerre négy után kutatni …
Fázom
nagyon fázom
ölelj magadhoz, kérlek
melegitsd meg a testem
simogasd meg a lelkem
szorits magadhoz
hogy semmi hidegtöl
már ne féljek
Lélek
régi üres kastély a lelkem
kongó termekkel telve
kisértet suttog pókhálós sarokban
szellemek suhannak sietve
kihalt folyosóin
csak akkor lesz élet
ha lelked
lelkembe mélyed
Ego … az árnyakkal harcoló
három harcos küzd keményen, ki tisztán, ki félve, ki aljasan
a hit és a kötelesség tábornoka kiadta a parancsot
a mindennapok katonája harcolna, de esélytelen
és az aljas, a harmadik, a mocskos titkosügynök sima szavával, csábitásával eléri,
hogy a mindennapok katonája önmaga ellen forditsa a fegyvert
mert tudja, érzi, hogy mindenek felett a kötelesség
de oly csábitó a mélység
ha nem enged csábitásának, megdicsöül tán
de keserü lesz ez a dicsöség és magányos a gyözelem
(2009.10.17)
Itt ül mellettem a macska egy papirdobozban, ez is olyan fura. Amig volt kutyám, addig mindig ö ült itt velem éjszakánként. Aztán, ahogy már nem volt, a macska, pedig azok általában nem túl érzelgösek, átvette a kutya szerepét. Kijön velem az erkélyre, ha megyek ki cigizni, aztán meg visszajön. Pont, mint ahogy a kutya csinálta. Amikor meg itt ülök, akkor beül a papirdobozba és alszik. Tisztára olyan, mintha vigyázna rám, vagy csak azért lenne itt, hogy ne legyek egyedül. Amikor lefekszek, akkor meg utána itt alszik a székemen. nem a másik széken, hanem azon, amelyiken ülni szoktam. Érdekesek az állatok. Megérzik a dolgokat …
Már le akartam feküdni egy jó félórája. De megéheztem. Találtam egy zöldbabfözelék konzervet fasirttal … aki jót akar magának, az ne … csak a zöldbab volt benne valódi, sem a fözelék, sem a fasirt nem. A fözelék olyan keményitös trutymó volt, a fasirt meg még nyomokban sem hasonlitott a valódira. De éhes ember ne válogasson. Amúgy jó, hogy még vártam egy kicsit. Mert a macska olyan hangokat adott ki magából a folyosón, mint aki épp hányni készül, vagy épp szellent a nagydolga elött … Pedig már nem akartam kimenni az erkélyre … De muszály volt kimenni vele. El is végezte gyorsan a dolgát lenn a két ház közötti kertben. Nem lett volna szerencsés, ha reggelre valami végterméket talál a Drága a konyhában a földön.
Amig vártam a macskára, néztem az eget. És hallgattam, ahogy furcsán csepereg az esö. Csak annyi hallatszott, amennyi megzörrentette a gesztenyefák haldokló levelét. Mintha máshová nem is esne. Az ég is olyan szokatlan szinü, olyan szürkés-rózsaszines, nem is lehet pontosan leirni ezt a szinárnyalatot. Ha nem melegedést mondanának a közeli napokban, akkor azt gondoltam volna, hogy olyan, mintha hófelhök lennének.
Mindig bánom egy kicsit, amikor már le kell feküdni éjjel, mert reggel menni kell munkába. Imádom az éjszakát. Tegnap éjjel azon álmodoztam, hogy meg kellene állitani az idöt, hogy mindig éjfél és éjjel kettö között legyen. Ez a legcsodálatosabb két óra a napban. A kezdete, amikor az új nap születik, magzati kor szinte. Itt kellene megállitani az idöt, hogy ne csak két óráig tartson, hanem legalább 5-6 óra hosszat. És ez idö alatt ne legyek álmos, hogy tökéletesen ki tudjam magam gyönyörködni az éjjel születö új nappal gyemeki sötétségében.
Ilyenkor minden olyan bársonyos, puha, akár nyár van, akár tél, mindegy. Szeretem ezeket a puha éjszakai órákat. Tele lesz minden titokkal. És szépséggel. És varázzsal. Valahogy konzerválni kellene …
Biztos az idö teszi ….
De nagyon nyomorult kedvem van. Kétségbeesettnek, magányosnak érzem magam, elveszettnek. Üresnek tünik minden. Csak várom a percek múlását, az órák múlását, a napok, hetek, hónapok, és évek múlásást. Most azt várom, hogy jöjjön a karácsony. Nem azért, mintha már olyan nagyon szeretném. Csak tudom, hogy karácsony este már 2 nappal túl van a téli napfordulón és akármennyire is nem veszem észre, de azt tudom, hogy már hosszabbodnak a nappalok. Aztán várom a tavaszt. de hogy minek, azt már nem tudom … Mert utána jön a nyár. Az meg oly gyorsan elmúlik. És azon veszem észre, hogy megint eltelt egy év és megint eltelt és megint. És igy telik az egész életem, el, egyre gyorsabban. Csak ülök és várok. És közben rájövök, hogy egyre közelebb kerülök a halálhoz. Magyarán már csak azt várom? Elkeseritö. De ez van.
Biztos csak az idö teszi … Vagy nem.
Kellene egy tükör. És bele kellene nézni. Vajon meglátnám-e benne a valódi önmagam? Meg merném-e látni? Nem olyan hétköznapi tükör kellene hozzá. Mert az ehhez nem jó. Hanem egy olyan, ami megmutatná, hogy azok a dolgok, amiktöl félek a világban, hogy is állnak énbennem? Gyanakszom sokszor. Arra, hogy becsapnak, átvernek. Ez a tükör megmutathatná, hogy én hogy is állok az ilyen dolgokkal. Mennyire valós ez a félelem bennem, vagy a nagyja abból származik, hogy önmagam is képes vagyok ilyet mással megtenni? Mert ha igen, akkor már mindjárt nem ugyanolyan a leányzó fekvése … Lehet, hogy csak önmagam sötét részének projektálása a félelmeim legnagyobb része? Az sem kizárt. Most azt mondom, hogy én nem lennék képes mást átverni. Jaj, de könnyü ezt igy kijelenteni. De igy van az a valóságban is? Miért lennék én jobb, mint bárki más? Miért lenne bennem több erkölcsi tartás, mint másban? És ha azt gondolom, hogy több van, akkor honnan veszem a bátorságot ahhoz, hogy igy lebecsüljek másokat önmagam piedesztálra emelése mellett? Miért lennék én kevésbé geci, mint mások? Hát mekkora nagy mellényem van nekem, hogy ezt gondolom magamról? Át tudnám-e verni azt, akit szeretek? Ha azt gondolom, hogy ö át tudna engem, én miért nem lennék képes rá? Dehogynem lennék. Nehogy már igy el legyek telve önnön erkölcsi nagyságomtól … Mert ha más jönne hozzám ilyen gondolatokkal, nem haboznék ezekkel a kérdésekkel szembenézetni, az biztos …
Kéne az a tükör, de nagyon. Bele kellene néznem. De mernék-e belenézni? Mert mi van, ha meglátom magamról az igazságot? El tudnám-e viselni? Ugyanolyan gennyes szemét vagyok sokszor, mint bárki más. Nem hiszem, hogy egy jottányival is különb lennék. Akkor meg miért gondolom mégis magamról, hogy én azért mégse annyira … és mégse olyan … Miféle védekezése ez a léleknek? Kell egy tükör. Csak majd legyen hozzá bátorságom is …
Tele van az agyam indulattal. Ölni tudnék elvileg. Gyakorlatilag meg nem. Van itt egy kiskés mellettem az asztalon. Az elöbb elfelejtettem elmosogatni. Utána meg már sajnáltam, hogy elfelejtettem, mert csak ültem itt, észrevettem, tudtam, hogy épp nagyon éles. És nem jó gondolataim támadtak töle. Jó éles, pont jó lenne magamba szúrni. Vagy egyebet csinálni vele magammal. Tipikus példája az agresszió önmagunk ellen forditásának. Mert az egész világot úgyse lehetne lemészárolni. Meg jogom se lenne hozzá. Meg igazából nem is akarnám. De azért jó eljátszani a gondolattal … Aljas vagyok. Reménytelenül aljas. És valami mérhetetlen magányt érzek most. Nem jó érzés. Nem kérem.
Békét akarok a lelkemben. Nem jó ilyen eszement indulatokkal tele lenni. Magamnak is fájnak. Biztos másnak is. Már aki megérzi …
Ez az állapot most a tükör másik oldala. Én akartam. De mégis nagyon fáj, amit látok. Vagy kibirom, vagy beledöglök. Ha kibirom, tán erösebb leszek töle. De hogy jobb leszek-e, azt nem tudom … Még ez sem biztos. Semmi sem biztos. Csak a bizonytalanság. Csak az, hogy a holnapi nap is ugyanolyan nehéz lesz, mint a mai. És félek. Rettegek. Már elég rég éreztem ezt. Ez sem jó. Na mindegy. Marékszámra nem ehetek gyógyszert rá. Az se lenne megoldás. Valahogy el kell viselnem.
Nem birom a bizonytalanságot. És ezt a keserü szörnyü érzést sem, ami összecsavarja az agyam. És mindenem.
Nem akarok kismillió blogot. A tököm tele van az összes többivel. Jelenleg látni se birom öket. A mostani kedvemben mindet egy-egy okádéknak látom. Nem akarok jópofizni se éppen. Most nem vagyok társaslény. Csak egy magányos valami. Ami idönként retteg, idönként gyülöli szinte az egész világot, de legtöbbször inkább önmagát.