Gondolkoznom kell. Úgy tünik, hogy mostanában tartósan elveszett valami belölem, ami a személyiségem fontos része. És ami nekem is hiányzik. Életkedv? Nem. Jó hangulat? Az sem. Olyan nehéz megfogalmazni. Valami, amitöl vagyok az az én, akit még én is elviselek magamban. Meg kell keresnem. Meg fogom találni. Mert meg akarom. Még nem tudom, hogy hogyan, de sikerülnie kell. Igy nem érzem jól magam a börömben. Volt valami tüz. Benn a mélyben. Ami nem függ senkitöl és semmitöl. Még a világ bajaitól sem. Most csak épp pislákol. Fel kell élesztenem. Nem haragszom senkire és senkivel nincs bajom. Mindösszesen önmagammal. Ez viszont nem jó. Meg kell keresnem azt a tüzet. Azt az energiát. Ami átvitt mindenen. Lélekerö? Csi? Önbizalom? Bioenergia? Bárminek is lehetne hivni. De most nagyon kevés van. Megyek és megkeresem. Meg fogom találni. Máskor is elöfordult már ez velem. De le kell merülnöm a lelkem bugyraiba érte. Egy ideig valószinüleg csöndesebb leszek. Nem tudom, hogy meddig tart. Fogok irni változatlanul. De most kissé vissza kell húzódnom önmagamba. Mindenkinek megköszönöm, aki nem kérdez róla. Mert ebben más nem tud segiteni. Ezt saját magammal szemben kell megküzdenem. Nem jelölöm be, hogy No comment. Ha ir valaki, persze elolvasom. De válaszolni nem fogok. Köszönöm.

Erhart Kaestner: Mire való a csönd?

A magányosan élõ szerzetes remetéhez egyszer emberek jöttek. Megkérdezték tõle:
– Mire való, hogy életed nagy részét itt töltöd el csöndben és magányban?
A remete éppen azzal foglalatoskodott, hogy vizet mert egy ciszternából, az esõvíz összegyûjtésére szolgáló mély kútból. Fölfigyelt a kérdésre, s munka közben odaszólt a látogatóknak:
– Nézzetek bele a ciszternába! Mit láttok?
Az emberek kíváncsian körülvették a szerzetest, és próbáltak beletekinteni a mély kútba:
Nem látunk semmit – mondták kisvártatva.
A remete abbahagyta a vízmerítést, pár pillanatnyi csöndet tartott. A látogatók feszülten figyeltek rá, mozdulni sem mertek:
– Most nézzetek bele a kútba egyenként, csöndesen. Mit láttok?
A látogatók érdeklõdéssel hajoltak egyenként a kút fölé, s felkiáltottak:
– Saját arcunkat látjuk a kútban!
– Bizony, amíg zavartam a vizet – mondta a remete -, nem láttatok semmit. De a csöndben és a nyugalomban megismeritek önmagatokat.
A látogatók megértették a remete tanítását.

Isteni segítség

Egy ember egy éjszaka azt álmodta, hogy az Úrral sétál a tengerparton. Jelenetek villantak föl az életéböl. Minden egyes jelenetnél két, párhuzamos lábnyomsort látott a homokban: az egyik az övé volt, a másik az Úré.
Amikor élete utolsó jelenete is véget ért, visszafordult, és szemügyre vette a homokban látható lábnyomokat.
Meglepödve vette észre, hogy élete során több alkalommal csak egyetlen lábnyomsort lát. Arra is rájött, hogy ezek éppen élete legnehezebb és legszomorúbb idöszakaira esnek. Nem hagyta nyugodni a dolgot, s megkérdezte az Urat:
Uram! Azt ígérted, ha úgy döntök, hogy követlek, akkor mindig velem leszel. Mégis, azt látom, hogy éppen a legnehezebb idökben csak egyetlen lábnyomsor maradt a fövenyen! Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád?
Az Úr így felelt: Drága gyermekem! Szeretlek, és soha el nem hagynálak. Azért látsz néhol csak egyetlen lábnyomsort, mert amikor a legnehezebb időszakokat élted át, amikor igazán szenvedtél, akkor a karjaimban vittelek.