Ma reggel még sokáig feküdtem félálomban … általában pedig nem szeretek. Vagy alszok, de ha nem, akkor keljek fel inkább. Nem szeretem az ilyen improduktiv fekvéseket. Semmi értelmük. De lehet, hogy ennek most mégis volt valami. Fizikailag se vagyok valami fényesen, a kedvem is elbaszott. Mint az idő.

Aztán a lassan ölő mérgem pöfékelése közben berobban az agyamba a kérdés: az önmegismerési és önmegváltoztatási folyamatomban meddig kell az időben visszamennem?

Az igen-de játszma … amit értek, látok és évek óta kinlódva próbálok magyarázni valakinek, aki szivemnek – már csak létezése miatt is – legjobban kedves. Hogy ne azt gondolja a dolgokról, hogy hopp, egy jó ötlet, majd a kishitűséget hagyva maga felett győzni, rögtön az jut az eszébe, hogy igen, ez jó ötlet, de miért nem fog ez neki sikerülni …

A játszmát értem, látom … és mégis önmagammal évtizedek óta játszom. Szomorú.

Nagy játékos vagy te, Én … de most én a Selbst vagyok. És nem fogsz kibaszni velem. Ha te ezt a játszmát szeretnéd játszani, hát legyen. De most majd én osztom neked a lapokat, és velem nem lehet szarozni, majd meglátod. Te hivtál, hogy ismerj meg. Nos, itt vagyok.

Én születése nehéz volt. Anyja több terhességet sem tudott kihordani, mert elvetélt. Fogantatása előtt röviddel anyja egy öt hónapos magzatot vesztett el. Aki fiú lett volna. És anyja, apja fiút szerettek volna. Ha ez a magzat életben marad, – gyerekkorától sokszor mesélték neki – akkor Én sose született volna meg …

Istenem, hát ilyen messzire kell visszamennem …. ????

Igen, nem lennék …. De úgy hozta a sors, hogy – nem fiúnak, hanem lánynak – ÉN születtem!!!

És most az újonan megkapott Élet katarzisában épp sirva üvöltöm:

ISTENEM, KÖSZÖNÖM, HOGY MEGSZÜLETTEM!!!!

Tudom, hogy nagy geci vagyok … De ÉN voltam a legerősebb sperma abban a csapatban.