Medvetalpak
Bennem volt már délelőtt a gondolat, ültem kinn, élveztem a napfényt, a cigit, csodáltam, hogy a verőfényben hogy lehet, hogy szinte mellettem esik az eső … A fákról rohamléptekben olvadt le a dér, az csöpögött, csillogott a nedvesség a bokrok ágain.
Forgattam a kezemen a gyűrűt, vastag, széles, nem is igazán nő kezére való, ezüst, antikolt és benyomatos medvetalpakkal. Egy letűnt világ emléke is lehetne. De nem az. Átlényegült már régen. Körülbelül három éve van a kezemen. A bal kezem középső ujján.
Már nem az enyém. Odaadtam valakinek. Két éve. És azt mondtam, ha majd találkozunk egyszer, személyesen adom a kezébe. Addig meg őrzöm. De már az övé. Majd felhúzza az ujjára, vagy felteszi egy ezüstláncra, akár egy másik medál mellé, lehet az még talán valami sárkányforma is. Mindegy. Tudni fogja, mit tegyen vele.
Ha. Talán. Esetleg.
Ha mégsem, hát nálam marad megőrzésre. Amíg élek. Aztán majd lesz vele valami.
Gyűrűmániás lévén gyakran cserélgetem a gyűrűimet. Illetve mostanában már csak egyet, a jobb kezemen lévőt. Mert ez mindig rajtam van. Ezt nem cserélem. Vigyázok rá. Velem van.
Anno az amerikai kontinensről érkezett. Jó messziről. Nem bánnám, ha egyszer visszajutna oda. Lehet, hogy hazavágyik.
Mindenesetre érdekes lenne.
No, majd meglátjuk. Ha mégsem, akkor itt marad velem. Őrzöm. Jó vastag és széles gyűrű, nemes anyagból, nem kopik.
Valószínűleg túlél mindkettőnket.