Sokszor átnéztem már ezt a blogot a különböző költöztetések miatt. Leginkább mindig szenvedtem tőle. Meg magamtól. Hogy milyen hülye is tudtam lenni.

Megdöbbent, hogy most nem igy érzek. Élvezem az egészet.

Nem tudtam, hogy ez a blog ilyen jó. Nem vagyok nagyképű. Barátosném azt mondta, hogy ennek íve van. Hát még mekkora íve lesz, és milyen világosan kirajzolódó, ha minden poszt benne lesz, ami kell. Én is, meg ők is, meg ő is.

Most sírhatnám van. Mert jó emlékek jönnek fel. Tele érzelmekkel.

Igen, ez a blog csak egy torzó lett volna, ha nem kerül majd bele az egyoldalú-kétoldalú kirakó. És persze a Kölyök.
Most sírjak, nézzek Bolerót, vagy mi legyen …