Jobb lett volna, ha inkább azzal foglalkozok, hogy végére érjek a blogmasszirozásnak… Én barom, inkább beletöltöttem az összes maradék mentést. És újrakezdtem. Most megint van egy csomó duplikált poszt, sőt olyan is, amiből három van, más-más cimen, lassan megüt a guta.

Jó, fogjuk fel ezt is egy tanulságnak. Mindentől lehet csömört kapni, főleg önmagamtól, ha koncentrált formában fogyasztom. De azt a tanulságot már másodszor vonom le, hogy nem az ex ideje volt a legszörnyűbb, mármint blogilag, hanem a szélviharos korszak. Na, annak az újraolvasása komoly fájdalmakat okoz. Gyomorgörcsöm van magamtól, a szenvelgő széplelkemtől. Milyen jó lett volna, ha már az első buktánál – amikor megtaláltam a Pixis regisztrációjukat, ahol csajt kerestek harmadiknak – elküldtem volna a halál faszába, de úgy véglegesen. És visszafordithatatlanul.

Varnyu egy valódi barom, aki sose volt képes tanulni a múltból. És még a kétszázadik farbarúgásnál sem vette észre, vagy ha igen, akkor gyorsan becsukta a szemét, nehogy látni kelljen az igazságot.

Megérdemlem önmagamat.

Mit is mondott egyszer a Kölyök? Hogy úgyis ő az az egyedüli az összes fazon között, aki megmosolyogtat. Igen.
Most az olvasás révén nyerek vissza némi mosolyt tőle. De hát ez nem az igazi.

Kinézek az ablakon, szürke az ég, bár itt-ott némi világosabb folt is látszik és én azt érzem, hogy boldog vagyok. Csak úgy. Micsoda jó érzés.

Tulajdonképpen nem bánom, hogy beletöltöttem azt az utolsó mentést. Bár már annyiszor olvastam, hogy a posztok legtöbbjét kivülről tudom, de most belekerültek azok is újra, aminek a poros nyomát sem akartam meghagyni. Lashlieről van szó, nyugosztalja Isten. Azért abban a kapcsolatban is volt sok jó dolog, főleg az elején. Örülök, hogy megvannak.

Közben a Pixin megy a meccs …