Örülök, hogy este megírtam az előző posztot. És örülök persze annak a beszélgetésnek is. Mert azt nem gondoltam eddig, hogy a másik fél is érez ilyeneket, mint én. Valószínűleg időben egyszerre történik a dolog. Mert egyébként az agyam zárva van általában. Ahhoz, hogy valami módon egy része átjusson? belekerüljön? – nem tudom, hogyan és persze erre sincsenek szavak igazán, legalábbis bennem nem – egy másik ember agyába, ahhoz a sajátomat is ki kell nyitnom valahogy … és ezzel egyben kaput is nyitok a másik személynek magam irányába.

Örülök, mert kaptam a Facebookon egy reagálást az írásomra. És ez megerősített abban, hogy mással is történhet ilyen. Nemcsak velem-velünk.

Egyszerű, hétköznapi emberek vagyunk, nincs bennünk semmi különleges. Ez a képesség valószínűleg minden ember agya mélyén megvan. Csak milliárdok nem tudnak róla. És a maradék kevés, aki talán tudja, az sem biztos, hogy megpróbálja tudatosan használni …

Talán nem is baj.

De talán mégis. Mert ez lehetne egy útja a fejlődésnek. Mindig is zavart a biológiában tanult törzsfejlődés „fa”. Ahol a fa csúcsa az ember. És a többi lény az oldalágak. Mint a zsákutcák … Egyszer néztem és az jutott eszembe, hogy hiába ábrázolja a legfelső csúcs az embert … az is csak egy zsákutca. Mert nincs folytatása … Az ember teste – elvileg – tökéletesre fejlődött. Most hagyjuk ki a betegségeket. Ott van például a kezünk, a többi ujjal szembefordítható hüvelykujjunk. Mint egy preciziós műszer. Ez hová fejlődjön már tovább? Minek? Nincs szükség ennél jobbra. Tökéletesen elég az élethez.

Egyetlenegy fontos szervünk van, ami – ahogy persze a tudomány sejti – kapacitásának csak a töredékét használjuk tudatosan. Az agyunk. Most nem tudom, hány százalékot mondanak a tudósok, régen tanultam már. Mi lenne, ha nagyobb százalékát használnánk? És mi lenne, ha valahogy fejlődne ez a meg nem nevezhető kommunikáció az agyak között??

Ahol nincs hazugság, mint a szavakban … Mert nem szavakat, hanem érzéseket, érzeteket közvetít. Magamnak megpróbálhatok a gondolkodásom által hazudni. De a másik fél ezt ki fogja szúrni … ha kellően érzékeny. Mert ő nem a gondolkodásomat „látja”. Hanem az érzelmeimet. Az érzéseimet. Á … ezt már végképp nem tudom értelmesen kifejezni. Nem is próbálkozom vele.

Hmm. Magamat bármikor be tudom csapni a magasrendű gondolkodási műveleteim közben. De a másikat nem. És ha szerencsém van, a szemembe fogja mondani: „Megint hazudsz magadnak.”

Persze ez oda-vissza működik. Hogy nincsenek érzései??? Dehogynem. Dugig van vele. Hiszen még én is „érzem”. Önmagát becsaphatja azzal, hogy érzelemszegény. De engem nem. -mosoly

Billy Joel – The River Of Dreams – ezt hallgattam.