Úgy érzem, hogy ma semminek sincs értelme. Nincs semmire remény, nincs kilátás a jövőre. Csak egy kis asztalra vágyom, ami alá bebújhatnék. Hogy senki ne lásson, senki ne találjon meg.

Csak a szokásos mélyrepülés. Már úgyis régen volt …

Még az a kicsi láng, amit egy gyertya ad … ma még az is vizzé változott bennem.

Tudom, hogy a nemdohányzóknak van joguk a füstmentes életre, tiszta levegőre. Viszont nekem is van jogom. Dohányozni.

A nemdohányzók fessenek egy transzparenst, irják rá, hogy tüntetnek a füstmentes környezetért. Mert joguk van hozzá. De azt is irják rá, hogyha itt kinyitják az ablakot, akkor joguk van valóban tiszta levegőt szivni, és nem azt a benzingőzös szart, ami bejön. És még azt is, hogy nem kérnek abból a láthatatlan gyilokból, ami Fukusimától már biztos elért idáig. Meg az összes olyan titokban tartott atomrobbantásból, amiről nem tudnak. És nem kérnek a soha le nem bomló műanyagszatyrokból, a pillepalackokból, stb., stb., stb …

Aztán számolja ki valaki – biztos erre is vannak adatok a KSH-ban -, hogy hány doboz cigaretta fogy el naponta Magyarországon. És mennyi alkohol. A legális drogok. És azt is számolja ki valaki, hogyha mától – nem több ideig, csak – egy hétig senki nem venne sem cigit, sem piát, mennyi veszteség érné az államot …

És ezt a számot is irják rá a transzparensre. Mert ezt a kieső állami bevételt akkor nekik kéne megfizetni valahogyan. Aztán, ha mindez már rá van festve arra a transzparensre, akkor menjenek ki ide az utcára és lebegtessék. De ne túl sokáig. Mert kurva sok autó jár itt. És kurvára szennyezik a levegőt.