Legkedvesebb kollégám (utóbbi időben egyre inkább sajnálom, hogy elveim vannak és ennek értelmében házinyúlra nem emelnék sose puskát -lol ) szabadságra megy. Bár a saját undok szempontjaim miatt sajnálom, mert hetekig hülyére fogom unni magam nélküle és a humora nélkül, most már én is azt mondom, hogy mennie kell. Igen fáradt.

Beszélgetés halk üvöltéssel a két szoba között:

Ő: (fel akarja hivni a szomszédos közintézményt, mint később kiderül …) – Te, hogy kell innen telefonálni? (És mond egy hat jegyű telefonszámot.)
én: (Jesszusom, ennek az embernek tényleg gyorsan kell szabira menni …) – Drága …, először is megfogod a telefonkagylót.
Ő: De mi ez az 50? A körzetszám?
én: – Hat jegyű számnál az nem lehet a körzetszám, Teee. Mit akarsz felhivni?
Ő: (Mondja. Ekkor derül ki, hogy a szomszédos műintézményt.)
én: – Na akkor először nulla, aztán a kódod, aztán a 6 szám, aztán meg a zöld gomb.
Ő: – És mi a mi számunk?
én: (Mondok neki egyet a sokból.)
Ő: – De mi a másik?

Most, miközben irok, éppen a szakmánk iránti tisztelet teljes hiányát ecseteli a szomszédos műintézetet hozva fel (valóban) eklatáns példának. És arra a következtetésre jut, hogy – miután telefonon jól megmondta a magáét az előbb nekik – nekünk kell kikényszeriteni belőlük ezt a tiszteletet. És most ő el is kezdte. És hogy a következő hetekben, amig ő szabadságon van, legyek szives én is ezt a vonalat képviselni.

Én meg engedelmesen egyetértek, helyeselek és bólogatok.

És kivételesen visszatartok magamban egy-két mondatot. Mert tényleg nagyon fáradt már szegényke.

(én: Aranyapám, ezt az idióta ugráltatást és szivatást is leginkább csak Veled szokták megcsinálni. Velem már régóta nem merik -mosoly )

Örülök, hogy most hallgattam -mosoly