Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Nem volt túl kicsi, de nem is volt még túl nagy, olyan 12 éves lehetett. Szerette a levest. De persze még nem tudott főzni.

Egyszer aztán úgy gondolta, hogy nem lehet az olyan ördöngős dolog: leves főzés. Kiment a kamrába és elkezdett töprengeni, hogy miből is lehetne levest csinálni. Talált ott krumplit, hagymát, paradicsomot …

Megpucolta a zöldségeket, keresett egy kis lábast és feltette főni a levest. Tett még bele sót, pirospaprikát. A szülei ugyan nem értették, hogy miért nem tudta megvárni az ebédet, mivel épp húsleves készült, de akkor már mindegy volt.

A leveske finom lett. A kislány éhes volt, jóizűen megette.

Később, ahogy teltek az évek, a kislány, majd a lányka bővitette a hozzávalók listáját. Néha volt otthon sárgarépa, zöldség, zeller – ezek mind jók lettek a levesbe. Aztán kifejlesztette a leveske téli változatát, amibe lehetett tenni izesitésül füstölt kolbászt, esetleg szalonnát, és tésztát. A leves épp ezért mindig egy kicsit más izű volt, de az első leveskére mindig hasonlitott.

Teltek az évek…. A nő egyszer külföldön, Olaszországban járt, betért egy vendéglőbe és úgy gondolta, meg kellene kóstolni az olaszok hires paradicsomos zöldséglevesét, a minestronét. Rendelt egy adaggal és amikor belekóstolt, megdöbbenve tapasztalta, hogy ez a Leveske. Eddig nem gondolta, hogy kiskamasz korában önkéntelenül is ezt találta ki.

Azóta is – főleg esténként, ha levesre éhes – előveszi a krumplit, hagymát, paradicsomot. És Leveskét főz. Igy, nagy betűvel … Mert meg kell tisztelni egy ilyen régi gyerekkori emléket.

Éhes voltam az előbb. Kimentem a spájzba, elővettem 2 krumplit, egy kis fej hagymát, egy paradicsomot. Most fő a Leveske. És azon goldolkozom, milyen jó is lenne még akkor, az első alkalommal lenni… visszamenni a múltba, amikor még éltek a szüleim, nagyszüleim. És velük együtt élt a biztonságom is.

Mert a Leveske engem már mindig erre fog emlékeztetni .