Találtam egy képet…. egy arc, egy nő arca. Nyaka körül ujjak….

Saját arcom jutott eszembe róla…. a fájdalom, amit tegnap este éreztem.

Tegnap este nagyon hiányzott már…. De nagyon fájt…. és már nagyon könyörögtem… és már akkor sirtam, mikor a számban volt a vesszője… most még azt sem kellett (azt sem akarta) mondani, hogy „tudod a dolgod, te k..va”…. Lökte keményen a torkomra, szoritotta a fejem az ölébe. Aztán nem is mondott semmit, csak megforditott az ágyon, fölém tornyosult, széttárta a combomat és rácsapott az ölemre a tenyerével. Aztán elővette azt a szemét nadrágtartó csipeszt (még soha nem volt rajtam)… és az is sokkal jobban fájt, rácsiptette az ölemre, aztán úgy ütött rá tenyérrel….

Majd’ megőrültem a fájdalomtól és a gyönyörtől…

Amikor belém lövellt, sokáig éreztem a rándulásait… és valahonnan azt is tudtam, hogy most különlegesen jó volt Neki. És örültem.

Aztán lefeküdtünk, betakaróztunk, magához ölelt és azt mondta:

– Ez most nagyon finom volt, Drága.

Olyan jó boldoggá tenni Őt….