Gyerekkorom minden Karácsonyában ott volt a baj, a gond, a veszekedés. Az volt a minimum, hogy apám összeveszett anyámmal a karácsonyfa talpba való beállitása miatt. Vagy anyám apámmal.

Aztán a Szenteste délelőttjén, kora délutánján apám megivott két pohár bort. Nem volt alkoholista. Bár többet ivott volna, vagy semmit. Mert ha többet ivott, akkor kenyérre lehetett kenni és térdenállva vallott szerelmet anyámnak. De a két pohártól olyan kötözködő lett, mint én, teljesen józanul.

A nagyszüleim halála okozta veszteséget anyámban mindig aktualizálta a Karácsony. Akkor már ő is megivott főzés és egyéb készülődés közben 2-3 üveg sört, leginkább éhgyomorra, akkor már ezen is ment a civakodás. Apám halála után még rosszabb lett a helyzet, mert akkor az anyám már bánatában kora délután részeg volt.

Mégis, ha visszagondolok a régi Karácsonyokra, mindről csak a szép emlék jut eszembe, mert az is volt bőven.

Nézem a kis fát az asztalomon és a boldog Karácsonyon elmélkedem. Nem vagyok most boldogtalan. De az lenne nekem az igazi boldog Karácsony, ha mindenki, akit az évtizedek alatt a családomból elvesztettem, itt lenne mellettem. És azt sem bánnám, ha éppen üvöltözve veszekednének.
De már elmentek. Bár az emlékük örökre velem marad.