Mi vagyok én
Mi vagyok én? Ki vagyok én?
Nem tudom …
Valahol lebegek. Néha úgy tőnik, mintha a semmi határán lebegnék. Egy képlékeny közegben, ahol nincs kapaszkodó. Ne értse senki félre, ez nem egy szokvány éjszakai panaszkodás. Egyáltalán nem az. Csak gondolkodtam itt magamban egy keveset.
Néha jó lenne már megtalálni a helyem az életben. Néha meg úgy érzem, hogy tökéletesen megtaláltam, a helyemen vagyok. Vajon más is érez ilyen kettősséget? Olyan jó lenne tudni … És közben, ha logikusan és reálisan nézem ezt a kettősséget önmagamban, egy kicsit skizoid, és még jobban röhejes … Elmúltam 51 éves. Hogy érezhetek néha olyat, hogy nem tudom, a helyemen vagyok-e? És hogy mi az én helyem az életben? Szerintem illene ezt már ilyen korban tudni, nem? Vajon az anyám is érzett ilyet? Nem tudom már megkérdezni tőle sajnos … Pedig az talán segitene. Vagy nem? Még ebben sem lehetek biztos.
És nincs kitől megkérdeznem. Talán ez a legrosszabb az egészben. Ha az ember kaphatna egy egyértelmű választ a kérdéseire, az olyan jó lenne. Kamaszkorom óta tudom, hogy az életben nincs se fehér, se fekete, csak a szürke árnyalatai. Minden egyszerre fehér és fekete is. Is-is világ. De ilyenkor mit nem adnék egy egyenes fehér vagy fekete válaszért.
Kinlódhatsz te itt, akkor sem fogod ezt a választ megkapni …
Ilyenkor minden homályos. Ha önmagamba nézek, mintha nem teljesen én lennék. Csak egy sziluett, egy árny, amit a világ vetit a tükörbe. És a világ is olyan furcsa ilyenkor. A tükre torzit, hullámzik, fodrozódik benne a kép, homályos minden. Ha kissé sarkitok, ezek már deperszonalista és derealista élmények …. röhej. Inkább nem sarkitok. Akármennyire is hajlok néha önmagam sajnálatára, azt még magamnak sem fogom elhinni, hogy 50 után lesz valakiből hasadt elméjű .
Wazze, már ahhoz is öreg vagyok.
Atyám … de hülye is tud néha az ember lenni.