Miért jó az embereknek ez a szánalmas, bárdolatlan kicsinyesség, ez a nivótlan, primitiv viselkedés? Nem tudom. Próbálom megérteni, de nem sikerül. Nem vagyok miatta elkeseredve, csak csodálkozó szemmel nézem. Amit nem értenek, azt könnyebb eltaposni? A virágot sem értjük, a bogarat sem. Mégsem tapossuk el. Elvileg. Abban a kis szeletében a világnak, ahol élek, sok, számomra érthetetlen dolog van, de legalább próbálom megérteni. Ök még ezt a pici fáradtságot sem veszik maguknak. Ostobák. És mérhetetlenül szánandóak.

Az a nö is – ha egyáltalán nö – aki arra büszke, hogy minden férfiból kihozta a saját orgazmusát. Hát mi a férfi? Egy eszköz, orgazmus gyártásra? Nem egy másik ember, aki tiszteletet érdemel? Úgy tünik, hogy nem. És nemcsak, hogy tiszteletet nem érdemel, hanem még egy kis odafigyelést sem. Én ilyenre soha nem tudnék büszke lenni. Arra százszor inkább, hogy mindent megteszek, hogy a szerelmemet, az Uramat megajándékozzam az Ö orgazmusával. Hisz oly jó adni. És aki megtanul adni, az sose bánja meg. Mert viszonzása sem marad el.

Úgy kell intézni, hogy egyszerre érjenek a csúcsra … röhögnöm kell. Szirupos limonádé füzetregényekben lehet ilyeneket olvasni. Szegény az, aki ilyen olvasmányok alapján gondol ilyen botorságokat. Most mondtam volna el neki, hogy én egy szeretkezésben hányszor jutok a csúcsra? Nincs olyan férfi, aki ezt számban követni tudná. Mert nem olyan a biológiai felépitése. Dehogy mondtam. Sajnálnám, ha egész éjjel a sárga irigység rémálmai markolásznák kiszikkadt érzelmeit. Szerencsétlen. Csak szánni tudom.

Fel kellene már fogni néhány – az emberiesség határmesgyéjén megrekedt – olvasónak, hogy egy blog nem arra szolgál, hogy minden ostoba kérdésre reflektáljon az irója. A blog egy publikus napló. Sajátosságai folytán mások által olvasható, kommentár füzhetö hozzá, de ha az irója az ostoba megjegyzések olvasásakor nevetögörcsöt kap, vagy fenntartja magának azt a jogot, hogy a weblog sajátságossága miatt semmit nem kell megmagyaráznia, ha nem akarja, ezen nem kell meglepödni, sem alélt döbbenettel csodálkozni. Ha nem akarja, hát nem. Ilyen az élet. És a blogolvasás.

Úgy tünik, hogy semmit nem értenek meg az ember ember iránt tanúsitott alázatából és tiszteletéböl. Abból, ami bennem van az Uram iránt. De nem baj. Mert ahogy a Drága mondaná, ilyeneknek is kell lennie.

Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem
határos a gyülölettel.
Van, akinek számára a szerelem
határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti
a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a
gyülölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra
tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán , amely széttépi
azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost,
amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülök
útját vezeti a levegöben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja,
hogy megszopja az éhezö kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába
nyelö amöba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke
a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.

Szorits. Köss gúzsba. Törj össze.
Tégy mozgásképtelenné.
Hogy a kötelek oldása után se
tudjak felállni többé …..

Kérlek, vedd el az akaratom.
Neked ajándékba adom ….
Fogadd el tölem
térdelö alázatom.