Miért épp karácsony elött jutnak ilyenek az eszembe … Nem jó. De biztos van oka. Lehet, hogy ezeknek épp most jött el az elszámolási ideje. És elsö olvasatban nem a szeretetröl szólnak. És nem Jézus születéséröl, nem a Megváltóról … De az is lehet, hogy csak elsö olvasatban nem …

Délelött eszembe jutott a terhességem ideje. 9 hónap. Aminek örömben, nyugalomban kellett volna eltelnie, készülve az anyaságra. Nekem általában nem úgy telt. A kezdeti öröm nagyon hamar félelemmé, szorongássá változott. Az apja elöször is kijelentette, hogy ö tulajdonképpen nem is akart gyereket. Amúgy ez nem volt igaz … a teherbe esésem elött. Csak utána vált számára valamiért „terhessé” az én terhességem. Kötözködött, azt akarta, hogy vetessem el a gyereket. Én nem akartam. Mert ez tudatos terhességvállalás volt a részemröl. Mindig éreztem, hogy mikor van a tüszörepedésem, akkor mondtam neki, hogy most vagyok fogamzóképes. Ennek tudatában csinálta. Aztán ezt olyanná tette, mintha nem lett volna igaz. Már a terhességem mindennapjait keseritette. Elöször azzal, hogy azt mondta, hogyha az orvosok nem vállalják el a terhességmegszakitást, hát majd ö megcsinálja kötötüvel. Mert ö dolgozott kórházban. Ja, hat hónapig beteghordóként. Képes lett volna a saját testéböl származó magzatot agyonszúrni? Istenem, akkor kellett volna kirúgnom a picsába, mintha sose ismertem volna. Vagy ha már ehhez nem volt bátorságom, akkor szólni kellett volna a szüleimnek és segitséget kérni. És beismerni, hogy igazuk volt, amikor féltettek ettöl a rohadéktól. És nem kellett volna attól félnem, hogy az apám nekimegy és jól megveri. Vagy az anyám. Vagy mindketten. Öket féltettem, nem magamat. Nem kellett volna. Nem biztam bennük … és most, ahogy ezeket irom, összefolyik a könnyem és a lelkem üvölt a fájdalomtól, hogy mi mindent rosszul csináltam az életben.

Nem rúgtam ki, nem szóltam a szüleimnek. Csak szorongtam és féltem. Mert aztán már olyan „hös apa” lett, hogy mindenképpen ott akart benn lenni a szülésnél. És azt akarta, hogy ezt intézzem el. Abban az idöben még nem volt apás szülés. Ha oda a szülöszobába be akart volna menni, kivágták volna, mint a macskát szarni. Nem intéztem el. Mert nem tudtam. És föleg nem akartam. Mert nem segitség lett volna nekem ott az álságos pofájával, hanem csak nehezitette volna a dolgom.

A saját gyáva, ostoba viselkedésem miatt lényegében végig szorongtam a kilenc hónapot. A szorongás során különbözö hormonok termelödnek az ember szervezetében. Amik keringenek a vérben. És amik lazán átmennek a méhlepényen keresztül a magzatba … Arra kényszeritettem azt a szerencsétlen kis magzatomat, hogy a fejlödö agya hónapokon keresztül a rettegés hormonjaiban ússzon. És még csodálkozok, hogy mitöl lett egy befeléforduló, szorongó, önmaga képességeit lebecsülö ember, szinte nulla önbizalommal …

Hát ez se megbocsájtható egyenlöre önmagam szemében.

Ebben az évben kezdtem keresni önmagamat, a Selbstet. Hogy egy újabb, nyugodtabb szintre érjek el … Csak azt nem tudtam, hogy ez milyen iszonyatosan nehéz lesz. Nem készültem, hogy a tükör által már nem homályosan fogom látni a múltamat, megszépitve, a hibákat elsimogatva. Hanem olyan élesen, mintha acélkések hasogatnának szét a lelkiismeretfurdalástól … Nagyon nehéz. És nem tudom, mikor érek ennek a folyamatnak a végére. De végig kell járnom. Mert különben a maradék életemet is a saját magamról szött hazugságaim hálójában élem le. És a végén nem fogom tudni tiszta szivvel és igaz hittel, hogy Atyám, vétkeztem, legalább egy kicsit bocsáss meg nekem, ha lehet.

Hát igen, furcsa gondolatok ezek a Szenteste elötti napon. És nem tudatosan hivtam elö. Hanem jöttek …

Holnap születik a Kisjézus … Mindig mindennek van oka. És következménye. Csak néha nagyon nehéz az összefüggéseket meglátni. De ha sikerül, akkor legalább megérti az ember. Ha már visszamenni nem is tud, hogy a múltat máshogy tegye … már csak a megváltásban reménykedhet.

Holnap születik a Megváltó. Hiszem, hogy értem is.