Ma van. Gyerekkoromban ilyenkor már megjött a Mikulás. Tele volt az ablak köze csomagokkal, naranccsal, almával, egyebekkel.

Nagyon huncut volt az a Mikulás. Próbáltam kilesni, amikor hozza az ajándékot, de sose sikerült. Pedig hallottam a zörgését.

Aztán azon vettem észre magam, hogy egyszer csak én lettem a Mikulás. Én tettem a csomagokat az ablak közé, a gyerekemnek, a szüleimnek. Telik az idö …

Most éppen nincs kinek tennem. A gyerek elvileg nem akar hizni, nem kell neki a csoki (csak ha én eszem éppen, vagy esténként, amikor benéz a konyhaszekrénybe – anya, nincs valami csokid? Nincs, fiam.)

Délelött megkértem az Atit, hogy hozzon már egy csomagot a boltból, ha még van … merthogy ma van Mikulás este … és csak ne álljon már üresen az az ablak. Most oda-oda nézek, látom a zacskó csillanását az üveg mögött és eszembe jut a gyerekkorom … azok a régi Mikulás esték. És csorog a könny a szememböl.