Igen. Most állt össze újra minden. Ami napok, hetek óta zavart. Hogy hol fekete, hol fehér.

Az ingerekről beszélgettünk és az életről. Azt mondtam, hogy az én életem teljesebb. Mert megélek minden percet. Időt adok rá. Magamnak. És a perceknek is. Úgy tűnik, hogy nem csinálok sokszor semmit. Csak ülök. És nézek. A valamibe vagy a semmibe. És közben lassú hullámokban hömpölyög velem az Élet. Érzem. Minden cseppjét. Mintha egy tengeren ringatóznék. Nem víz folyik benne. Annál sokkal sűrűbb, krémesebb. De puha és selymes. Élvezet vele együtt lebegni. Hagyni, hogy lassan vigyen magával keresztül a perceken. És minden ízt kiélvezni, amit ad.

Én Élem az Életet. Érzem. Ha akarom, minden pillanatban. A két állatos hasonlat, ami eszembe jutott. A tehén, amelyik legel néha, majd kényelmesen elhever a fűben és kérődzik. Azaz emészti az ingereket. A másik a birka, aki, mint a fűnyíró végigszalad a világon, gyorsan behabzsol minden füvet, majd körülnéz: hol a többi? Ingereket akarok.

Nekem itt vannak bennem. Az agyamban. Néha begyűjtök valamennyit, majd lassítok, és feldolgozom. És közben a legtöbb információ a helyére kerül, rendeződik. Összeáll. Beilleszkedik a nagy egészbe, ami bennem van. Aminek lenni kell bennem. A rendbe. Ahol olyan apróságoknak tudok örülni, hogy több nap után megfejtettem az apple-touch-ikon.png rejtélyét. Kis dolog. Nekem, az autodidaktának viszont nem az. Nem semmiség. Hanem egy örömforrás. Hogy megértettem valamit, amiről eddig nem tudtam semmit. Csak láttam a nyomát a pluginban. És kezdtem keresni, gondolkozni, hogy mi lehet. Ha nem tudtam volna meg, az sem lenne baj. Csak kihagytam volna egy örömforrást. A megelégedés egy felvillanó szikráját. Hogy képes voltam valamire rájönni. Sikerült valami.

Az élet fárasztó? Nekem nem. Soha nem éreztem ezt. Voltak fárasztó dolgok, helyzetek. De az élet egészére soha nem tudtam volna ezt a kifejezést alkalmazni. Mert soha nem éreztem ilyet. Ezekben az éjszakai órákban van módom, hogy minden percet olyan mélységben kiélvezzek, mint nappal ritkán. Mert olyankor vannak persze teendők, amit meg kell csinálni. Azok is jók. Azok is adnak örömet. De ez az éjszakai gondolkozás, az agyamban az információk szabad áramlásának nem-megakadályozása és nem-siettetése ez pótolhatatlan számomra.

Pedig már lecsuktam a gépet. És kimentem az obligát utolsó cigire. És feküdni akartam. De kinn megint összeállt valami. Amiben része volt annak a pár nappal ezelőtti beszélgetésnek, annak, hogy ma újra elővettem, annak, hogy ő is elővette. Mert volt még benne valami fontos. Amit meg kellett találnom.

A rend. Azt kellett megtalálnom. És már nem hol fekete és nem hol fehér. Hanem egyben látom. Nem statikus. Hanem dinamikus. Nem áll, hanem forog, lassan, mint ahogy velem az Élet úszik, de megállás nélkül, körben és körben.

A jin és a jang. Ami megint egy egésszé vált bennem. És már nem érzem azt a zavaró érzést. És helyén tudom kezelni a dolgokat. Ha jön, itt lesz. Ha nem, nem. De csak ennyi. Nem több. A köztes időben számomra nem létezik. Nem létezhet. Nem fér bele abba a békés világba, a mindennnapokba, a minden-éjszakákba. Mert csak zavaró körülmény lenne. És megbontaná bennem a rendet.

A minden-perc-lassú-élvezetét. A lélegzés ütemét. A szívdobbanásom hangját.
Azt, hogy Élek.
Azt, hogy élvezem a létezésem minden percét ilyenkor.
Ez nem megzavarható. Nem hagyhatom. Az enyém.

Ilyenkor tényleg megérzem a nem-ragaszkodást. Másokhoz. Csak önmagam létezem önmagam számára. A ragaszkodás sokszor csak elfeledtetni akarja velem, hogy milyen jó Élni.

És ehhez az érzéshez senki más nem kell, csak ÉN. Ilyenkor, az éjszaka csendjében.