Minden a hangyákkal kezdődött.

Cirka négy hete letámadták a macska kajáját a konyhában. Junior nekiindult, elővette a fegyvereit (két igen jó nevű és hatékony hangyairtó szert) és végigfújta az érintett területet. Hurrá. Macska kajája hangyamentesítve.

Aham … Egy hétig. Mert akkor újra. Junior ismét betárazott. És hajrá.

Hmmm … Nem hiszem, hogy annak a két minőségi hangyairtónak a színvonala romlott volna. Inkább a hangyák lettek immunisabbak. Vagy a csuda se tudja. Mert innentől átlag három nap. Maximum négy.

Na jó. Ez nem mehet így tovább. Fel kell számolni a hangyafészket. Vagy bolyt. Vagy mit. A konyhai linó alól jönnek ki mindig.

A konyhai linó legalább ezer éves. És fel van szakadozva. Ezért életveszélyes. De komolyan. Mert én a rossz lábammal óvatosan közlekedek rajta, de Junior és egyre szélesedő baráti köre már többször majdnem a nyakát törte miatta. Döntöttem. Tegnap reggel szóltam Juniornak: „Szedd fel azt a nyomorult linót. Úgyis metlachi van alatta. Jövő nyárig megteszi. Mert elég lesz nekem, ha idén a nagyszoba ablakát és erkélyajtóját kicseréltetem. Mármint anyagilag. És idegeskedésileg. Tegnap volt az ablakos is. Most várom a telefonját az árajánlattal. Azt mondtam magamban, hogy 200-ig nem fogok infarktust kapni. Mert elegem van belőle, hogy többedik télen az erkélyt is fűtöm az ablak résein keresztül. Nem akarom még a konyhát is felforgatni.

Nagyon nehezen viselem a változásokat. Mindig is ilyen voltam. Szorongok több mázsát tőle, ezért nehéz döntenem. De ha eljutok odáig, hogy meghozom a döntést … (úgyis ez a legnehezebb), akkor már nem tökölök tovább. Vágjunk bele és hajrá.

Hazamentem délután és megláttam a linómentes követ az imádott konyhám padlóján. Ahol a mindennnapjaimat élem. És ekkor fejbevert a rettenetes kontraszt. Mert most már épp csak a szememet nem veri ki, hogy milyen iszonyatos az a százéves téglamintás, kopott, szakadozott, szörnyeteg tapéta a falon. Egész este úgy éreztem magam, mintha egy átmeneti szálláson lennék, – megtűrt és nem fizető lakóként, akinek kuss a neve – nem a saját kedvenc konyhámban. A diszkomfort mélységébe fulladt az agyam.

Így este szóltam Juniornak, hogy szabad kezet kap, szervezze meg azt a nyomorult festést. Kizárt dolog, hogy komolyabb lelki sérülés nélkül kibírnám jövő nyárig.

„Ugye, hogy borzalmas, anya? Mintha egy alsó épület nyárikonyhája lenne, ami lazán el van hanyagolva.” Mondott még egy hasonlatot, amiben a putri szó is szerepelt. Egyáltalán nem rasszista felhanggal. Csak úgy szépérzékileg.

Úgyhogy most fel kell forgatnom a konyhámat fenekestől, hogy újra jól érezzem magam benne. -ghost

Na mindegy. A legfontosabbat, a döntést már tegnap meghoztam. Most már csak csinálni kell.

Minden a hangyákkal kezdődött.

Cirka fél éve olyan, mintha képzeletbeli hangyák mászkálnának bennem, nem hagynak nyugodni, izgága vagyok, nyughatatlan, ideges, türelmetlen, kötözködő és békétlen. Vajon hol van a hangyaboly az én életemben? Mert azt is meg kell keresni és tenni vele valamit, mert ez már nem jó így.

Tökéletesen tisztában vagyok vele, mi ez a hangyaboly.

Az utóbbi években sok mindenbe belenyugodtam. És azt gondoltam, hogy legfeljebb majd nem nyúlkálok ebbe a hangyabolyba. Hátha akkor nyugton marad. Tévedtem. Bizonyos igényeket nem lehet büntetlenül elnyomni.

Erről nem írok bővebben. Az érzelmi életemhez tartoznak, nincs kedvem mostanában plakátolni. A poszt sem véletlenül inkább humorosnak íródik, mint érzelmesnek.

Az életem is olyan épp, mint a konyhám. Hangyás.