Nos, sem a sirás, sem az alvás nem jött be. Rájöttem, hogy nincs miért sirnom. Inkább örülnöm kell. Hogy megélhettem dolgokat. Az emlékek megmaradnak. Itt benn, nekem

Kinn ültem most egy kicsit, a kövekre gondoltam. A bennük lévő tökéletességre. Ami nem megzavarható. A felmérhetetlen időre. Amit a mi agyunk elképzelni sem képes. Az öröklétre. A világra. A szépre.

És arra a bizonyos egyoldalú-kétoldalú kirakós képre. Amit felfedeztem. Csak kicsit kellett megbillentenem, hogy újra lássam. És visszatérjen belém a nyugalom. A béke.

A szeretet abszolút értékű. A bennem lévő is. Nem függ semmitől. Főleg nem a távolságtól, kommunikációtól. Az ott van. Mindenek ellenére.

La vita é bella.