Időnként teljesen speciális betegség vesz erőt rajtam, internet mérgezésem lesz. Nem a magányos írástól, hanem a közösségi terektől kapom. Túl sok.

Amikor újratelepitettem a gépet, elveszett pár dolog, muszáj volt törölnöm az egész merevlemezt. Volt egy film is rajta, amit mégegyszer meg szerettem volna nézni. Lényegében csak azt sajnálom, mert nem jegyeztem meg a cimét.

Megint filmeket fogok nézni a Youtube-on, játszani fogok a gépen és olvasok. Ezek nagyon jó dolgok.

És persze újra enyém lesznek az éjszakák. Szeretem őket.

Vakargatam most egy kicsit ezt a blogot. Lassan, de haladok vele.

Igen, el kellett ezt újra olvasnom. Nem őmiattuk, a múltba foszlott érzelmek miatt, hanem az Út miatt. És a Kölyök miatt persze. Aki a legtöbbet adta nekem és persze a legtöbbet is vitte el magával.

Hiányzanak azok az esték. Amikor még volt miről beszélnünk. Mi okozhatta, hogy egyszer csak elfogytak a valódi témák? Nemcsak belőlem, és nem csak belőle. Kettönk beszélgetőpárosából.

Vajon újra lehetne még éleszteni? Ki tudja. De a Kölyök olyan, hogy akivel már nem látja értelmét a kommunikációnak, mert már nem igazán beszélgetnek, csak a mindennapok kérdéseit csócsálják, azt nagyon könnyen kiszórja az életéből. A hogy vagy, és te hogy vagy néha megkérdezhető, de mindennapi témának kurvára unalmas egy idő után. Főleg egy olyan gyorsjárású agynak, mint az övé. Nekem kicsit később lesz unalmas. Mondjuk, úgy kábé fél órával.

Nem hiszem, hogy már előkerül az életemben. Sajnálom. Mert csodálatos volt. Vele gondolkodni, törni a fejünket, sablonozni és ilyenek.

Juszt se fogok sirni.
De akkor is hiányzik. Az a régi Kölyök. Mert a végén már nem olyan volt ő sem. Mindenki változik.