Még nagyon sokáig nem tudtam elaludni. Csak gondolkoztam és fogalmazódtak bennem a gondolatok.

Miért hagyták ott? Nem azért, mert megbízhatatlan. Nem. Hanem azért, mert beteg. Képtelen lettem volna otthagyni.
– Ne itélj, hogy ne itéltess.
– Igen. Persze. Úgy szeretem ezt a mondatot. Olyan szép. És olyan álságos. És olyan hazug. Nem született még ember, aki képes lenne ezt megtenni. Nap mnt nap itél mindenki, még a legszenteskedőbbek is. Telve vagyunk itéletekkel, sőt még előitéletekkel is. Az ember márcsak ilyen. Hagyj engem ezzel a „ne itéltess” baromsággal.
– Nem tudod, mit tettél volna az anyja helyében.
– Nem vagyok az anyja. Tudom, hogy fingom sincs, mit tettem volna. Csak azt tudom, hogy mit nem. Nem hagytam volna magára.
– Szereti a fiát. Valószínűleg azt tette, amit a legjobbnak gondolt.
– Tudom. Nem kétlem. De ilyenkor eszembe jut az a karácsony, amikor ott ült egyedül. Nem egyedül persze … teljesen. Mert sok helyre mehetett. De én hallgattam, hogy töpreng, legyen-e karácsonyfa, vagy egyáltalán feltegye-e a karácsonyi díszeket a szobába.
– Mindjárt sírni fogsz.
– Nem mindjárt. Már sirok. Mert eszembe jutott az a kép. Az a vöröslő vonalakkal csúfitott bőr. Amit épeszű ember nem mutat meg a világnak. Kivétel akkor, ha üzenet valakinek: Anya, gyere haza.
– Ne itélj, hogy ne itéltess.
– Tudod, mit? Menj a francba, Selbst. Azt tudom, hogy néha az agyamra ment volna, ha az anyja helyében vagyok. De az biztos, hogy képtelen lettem volna magára hagyni.
– Meg fog rád neheztelni, ha ezt olvassa. Imádja az édesanyját.
– Tudom, hogy imádja. Jól is teszi, úgy is kell.

És remélem, hogy nem fog túlságosan rám haragudni …