Nem értem …

Azt mondta akkor este, hogyha a gyerekem megy el a háztól, akkor is a gyerekem marad. De ha ő megy el, akkor ő már nem lesz nekem senkim, se a kedvesem, se a drágám, se semmim. Mert úgy megy el, hogy vissza se néz. Ez egy érthető dolog volt számomra. Tényleg nem keresem azóta. Nem irtam neki mailt, se sms-t, fel sem hivtam, sem őt, sem az édesanyját, egyetlen kivétellel. De akkor sem akartam vele beszélni. Értek én a szóból, bármennyire is nem hiszi rólam … Ha vége, hát vége. Elsőre is megértettem.

Épp ezért nem értem ezeket a kommenthalmokat. Minek? Mit akar vele bizonyitani? Mert valamit biztosan. A saját igazát? Hogy ő a szerencsétlen, aki ráfaragott velem? És a gyerekemmel? Hát akkor legyen ő az, még ezt is elismerem.

Vagy azt akarja elérni, hogy elismerjem, hogy hiába próbálom a viz felett tartani a fejem véres verejtékkel, de mégis kurvára szenvedek a hiányától, mindegy, hogy mi történt?

Hát akkor most jól figyelj! Igen, hiányzol. Nagyon. És igen, szeretlek. Most is, mindenek ellenére. És eszementül fáj a hiányod. Néha van egy-egy óra a napban, amikor kissé könnyebb, ezeket a rövid időket használom arra, hogy blogot irjak és próbáljam összeszedni azt a kis jót, ami abban a napban történt velem. A nap maradék 23 órája meg szörnyű. Csak arról igyekszem nem irni … mert átélni is szörnyű, nemhogy beszélni róla … Cafatokra szakadt a lelkem és nagyon fáj. És nem tudom, hogy meggyógyul-e valaha.

Mert még mindig szeretlek. Ennyi. És most már örülhetsz, hogy ezt is leirtam.

És most gondolkodom, hogy erre majd milyen bölcs gondolatod lesz …