Olvasgattam most a krumplicukorról a neten. Gyerekkorom kedves emléke. Ünnepekkor lehetett venni nagyobb darabokban a ligetben. Mindig szerettem. A bocskorszijat, törökmézet, vattacukrot nem. Csak a krumplicukrot. Most is szeretem. A gyerekkoromat juttatja az eszembe …

Tegnap valami városnap volt itt. Kiment a lányom is. Éjjel, amikor hazajött, hátratette mindkét kezét.

– Melyik kezem kéred, anya?
– Balt.
– Abban nincs semmi – mutatja.
– Akkor a jobbat.

Jobb kezében kis papirzacskó … valódi krumplicukor. Két darab. Most rágcsáltam el a másodikat. És közben elsirtam magam. Gondolt az anyjára. Ő nem szereti. De tudja, hogy én igen. Olyan emlék ez nekem, mint azok a fényképek, amiket kidobtam valaha … Én akkor nem gondoltam a gyerekemre … De ő tegnap este igen.

A fényképek nincsenek meg. De gyerekkorom száz emléke van leirva abban a régi blogban. Fényképek helyett. És az csak a gyerekemet illeti.

Az életem és az emlékeim nem eladóak. A gyerekemé mind. Aztán remélem, hogy majd az unokámé lesz. Nincs ára.

Mert megfizethetetlen.

Mi mindenre jó egy darab krumplicukor …