Mit csináljak, Apa? Sose kérdeztelek még meg … de most igen. Meg kell irnom egy levelet. És legszivesebben nem irnám meg. Vagy azt irnám, hogy nincs ennek semmi értelme. Mert a kisebbrendűségi érzésem azt mondatja velem, hogy úgysem fogok én megfelelni. Mert igenis vannak korlátaim. Amiket nem lehet homokba dugott fejjel tagadni.

És még azt sem tudom, hogy mit mondanál … Oly kevéssé ismertük meg egymást az alatt a 30 év alatt, amit együttéltünk. Nem volt köztünk olyan kommunikáció, aminek egy apa és a gyereke között lenni kellett volna. Melyikünk nem volt alkalmas rá? Te? Én? Mindketten? Nem tudom. Vagy más dolgok akadályozták meg? Amit egyikünk sem tudott túllépni? Te biztos, hogy nem tudtál (vagy nem is akartál? Bár ezt nem hiszem.) megharcolni egy meghalt és piedesztálra emelt első férj és nagy szerelem emlékével. Nem volt rá esélyed, mert annyian dolgoztak ellened. És engem is valahogy ebben a tudatban neveltek fel. Bezzeg a Jancsika … Te csak valahogy a futottak még kategóriába tartoztál abban a családban. Biztos, hogy megszenvedted. Mert nagyon érzékeny lelked volt, bár igen ritkán mutattad ki. Emlékszem, amikor valami szomorú vagy romantikus film ment a TV-ben … Te voltál az, aki először elsirta magát rajta … Aztán szipogtál és törölgetted a könnyeidet, nehogy észrevegyék rajtad. Sose beszélgettünk. Néha játszottuink együtt, ritkán társasjátékot, kicsit többször snapszert. Ennyi. Reggel elmentél dolgozni. Aztán késő este értél haza, mert TMK-áztál is. Meg munka után átmentél a kertbe, a műhelyedbe … Nem is emlékszem olyanra, hogy leültünk volna beszélgetni. Mind kiderült, igen nagy baj volt ez. Mert nekem valahogy kimaradt egy apa az életemből … Aztán ezt kerestem évtizedekeig. Egy apát, aki nyiltan nevel, gondoskodik, fegyelmez, ha kell. Néha, ha ezt akartad volna csinálni, abba is közbeszóltak. Nem igazán engedték. Valószinűleg ez is bántott Téged. Nekem meg kimaradt az életemből. Olyan sokáig tagadtam, hogy a bennem lévő vágyak a gyerekkkoromból származnak, mert hiszen nekem jó és szép gyerekkorom volt … Igen, az volt. Csak Te kimaradtál belőle.

Vasárnap volt a születésnapod. Akkor volt az unokád táncvizsgája.

Mit csináljak, Apa? Még azt se tudom, hogy Te bátor ember voltál-e … Bár valószinűleg igencsak az lehettél, ha abban a Téged leminősitő családban leélted az életedet. Mert ahhoz erő és bátorság kellett. Apa, Te féltél valamitől? Ezt sem tudom. Sose mondtad. Senkinek. Pedig biztos voltak dolgok, amiktől igen … Egy kivételével sose mondtad. És az az egy az volt, hogy nem szeretnél úgy megöregedni, hogy egy betegség miatt kiszolgátatott leszel. És nem tudsz már dolgozni. És majd rászorulsz másokra. Azt kérted az Istentől, hogy csak ezt ne … Azt tudom, hogy féltél a haláltól. De mégis azt kérted, hogy inkább gyorsan menj át azon a bizonyos úton … hirtelen.

Aztán volt egy út, egy valódi, ahol mentél kerékpárral. Haza a kórházból, mert kezelésen voltál a nehezen gyógyuló lábszárfekélyeddel. Persze, mert akkor már a sebgyógyulást a cukorbetegséged nehezitette. Jöttél haza. És nem Te mentél gyorsan azon az úton. Hanem egy alsóbbrendű útról balra kanyarodó teherautó. Aki nem adta meg Neked az elsőbbséget. És ott a kórház előtt haltál meg. Annyi élettel össze nem egyeztethető sérülést szenvedtél, hogy embernek nem lett volna hatalmában megmenteni Téged. Pillanatok alatt átmentél azon a bizonyos végső úton. Úgy, ahogy mindig szeretted volna. Sose gyűlöltem azt a felelőtlen sofőrt. Mert csak eszköz volt a sors kezében, hogy a Te kivánságod teljesüljön.

Mit csináljak, Apa? Azt tudnám, hogy anyám mit mondana erre … De mit mondanál Te? Döbbenet, hogy mennyire hasonlitok Rád, még külsőre is kisgyerek korom óta. Kizárt, hogy ne tudjak rájönni.

„Sokszor féltem az élettől és a haláltól, de mégis végigcsináltam, fiam. És tőled is ezt várom el.”

Igen, Apa. Értettem.

A kurva életbe … csak most olvasom, hogy mi az az utolsó mondat, ami olyan spontán kibukott most belőlem. Igen, Apa. Értettem. Ha valaha is lett volna mód, vagy lett volna bennem késztetés, hogy ezt a valóságban kimondjam … Mert én általában csak az ellenkezésemet mondtam ki.

Akkor most nem vágynék olyan nagyon, hogy ezt a mondatot egy pici változtatással kimondjam …

Köszönom, Apa. Megyek levelet irni. És megpróbálom a félelmemet és a kisebbrendűségemet egy kissé redukálni. Nem szeretnék szégyent hozni a nevünkre. Azaz Rád.