Irtam valamit. De még nem néztem teljesen át, hogy legalább elütés ne nagyon legyen benne. Mire épp kész lettem volna vele, kaptam azt a telefont, amiről az előbb irtam.

Itt van:

A poszt cime: Annyira azért nem …

Azért annyira nem félek. -mosoly

Felnőttem. Immár végre. (Jó későn -lol ) Hallgattam most azt a zenét. Mielőtt belevetném magam a munkába. Egy kis tuning -fet Először elbőgtem magam rajta. Aztán meg rájöttem, hogy a tartalmát akár én is irhattam volna -lol Mi is volt eddig a „legfélelmetesebb” szöveg benne? Hát ez.

De ha úgy akarja a szervezetem ,
soha többé nem vagy senki nekem!

Fenyegetően hangozhat. Vagy legalábbis baljóslatúan. De aztán rájöttem, hogy nem nekem. Hiszen mit csináltam én eddigi életemben? Ugyanezt. Ha úgy döntött a szervezetem, hogy már elegem van a soros férjből, pasiból, hát találtam egy másikat, a régi meg mehetett. Az utolsót a szó szoros értelémében nem én küldtem el. Hanem megadtam neki a lehetőséget, hogy ő hagyjon el. Egyrészt azért, hogy megtapasztaljam, milyen az: elhagyottnak lenni. Mert eddig mindig én raktam ki a megunt pasi szűrét. (Mocskosul csúnyán hangzik, elfogadom. Fogalmazhatnék szebben is. De most semmi kedvem hozzá. Bár egyik sem érdemli meg ezt a stilust. Mert mind rendes ember a maga módján. Mint ahogy én is rendes asszony vagyok. A magam módján.) Másrészt azért, mert ő távozott ebből a kapcsolatból a legnagyobb veszteséggel az eddigi partnereim közül. Mind úgy ment el, hogy átmenetileg lakhatott a másik lakásomban. Neki ezt még lehetőségként sem penditettem meg soha a jövőre nézve. Pedig akár meg is tehettem volna. Ennyit megérdemelt volna. Nem fogadta volna el. Mert annál jóval büszkébb. (Legalábbis remélem.) Na mindegy. Kompenzációként viszont kezébe adtam a lehetőséget, hogy ő lépjen le. És lehessen erre akár büszke is, ha az önbecsülése igy kivánja.

De már bármikor meg tudtam volna tenni, hogy leüljek vele kultúrember módjára és megbeszéljük, hogy ez nem megy tovább és köszönök mindent, de részemről vége. Mert már nem kivánja a szervezetem.

Ezeket végiggondolva arra jutottam, hogy igen, vagyok én már annyira kiábrándult és cinikus – de nem megkeseredett! – , hogy túlságosan nincs ilyen téren nagyon mitől félnem.

És itt van velem az én Istenem. Lényegtelen, hogy más nem hisz benne. Isten nem a mi hitünk miatt létezik. De hát erről kár is lenne bármilyen vitát nyitni . Mert sem a hivő, sem az ateista nem tudná meggyőzni a másikat az igazáról. Mert egyik sem tudja a maga meggyőződését a másik szemében hitelt érdemlően bizonyitani.

Egyszer mindenki életében eljön az a bizonyos perc. Az utolsó. Na akkor majd úgyis meglátjuk -mosoly

Amugy meg hogy is van az a repülős vicc az ateisták számának zuhanásszerű csökkenésével? -lol

Most ezt végigolvasva még jobban egyetértek magammal. Nem ilyenektől félek én komolyan. Van már gyakorlatom az ilyen dolgok elviselésében. (Aljas vagyok? Lehet.) Nem ezektől félek én komolyan.

Valaki valahol egy krizis lezajlása után kérdések megválaszolásával „játszik”. Most eszembe jutott egy kérdés és egy válasza. Visszakerestem.

6.nap: valami, amit reményeid szerint soha nem kell megtenned..

Ez megint olyan izé…

Remélem hogy sose kell eltemetnem a gyerekem (ha lesz)..

Ez a valaki 17 éves. A választ november közepén irta. Már akkor is megdöbbentem rajta. Mert ritka az olyan gyerek (nem tudom nem annak nevezni, mert kora szerint még az, de világképe már régen nem egy gyermeké), aki ezt ilyen fiatalon fel tudja mérni …

Ezt meg október elején olvastam valahol a Twitteren. Mint bölcsességet. Ezt is visszakerestem:

Barátot, nőt találsz újra, földet, fiat találsz megint, öröm, bánat megint rádlel, de másik tested nem lehet.

A megosztója egy gyermekes apa, épp kétszer annyi idős, mint az előző gyerek. Aki ezt osztja meg, teszi ki, mint „bölcsességet” – jelen esetben a három vastagitott szóra gondolok – , nos annak – legalábbis számomra – elég furcsa fogalma lehet a gyermekek iránti szeretetről. Úgy tűnik nekem, mintha pótolhatónak tartana egy esetlegesen elvesztett gyermeket.

PS: ezt a két idézetet sose tettem volna ki – főleg nem párhuzamban!!! – ha nem történt volna ma velem az, ami.

Jócskán akadt dolgom a fölnőttekkel. Közvetlen közelről láthattam őket. És nem mondhatnám, hogy ettől jobb lett róluk a véleményem.
Antoine de Saint-Exupéry

A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt.
Antoine de Saint-Exupéry

Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele.
Antoine de Saint-Exupéry

-mosoly

Úgyhogy köszönöm a kérdést, jól vagyok -mosoly