Úgy kell neki, minek olvasgat éjszaka idején. Marhaságokat. Olyanokat, amiket régen is olvasgatott, csemegézett, visszatért egy-egy sorához, mert olyan szépnek, meghatónak tartotta. És szégyen, nem szégyen, néha még a könnye is kicsordult, olyan mélységben volt képes meghatódni a saját szerzeményeitől …

Hogy milyen szépek. Milyen sok érzés van bennük.

Úgy kell neki, minek olvasgat a múltból. Immár kritikus és nem vak szemmel. Mert most már nem meghatónak tartja, hanem szörnyülködik.

Ott van minden leírva, feketén-fehéren – milyen jól illő kifejezés ez ide, tényleg feketére írt akkor fehérrel, noha ő vérvörösnek látta, mert ostoba szive minden szeretetét beleadta – , minden, elég hozzá egy vers is, nem is kell többet elemezni, ebben az egyben minden benne van.

Saját maga engedett önmagából bazári majmot, bohócot csinálni. Ott van leírva. Soha nem szerette a vers elemzést, különben most sorokat emelne ki, értelmezné – közben jóval túlfutna azon a terjedelmen, amit egészségesnek és fogyaszthatónak tart egy blogposztban, ki akar manapság blogbejegyzés örve alatt szótömeget olvasni … senki szinte, ő sem -, szerencsére nem szereti a vers elemzését.

Ott van minden benne. Akinek szeme van, láthatja.

Pillangó….

A kezedre szálltam. Tenyeredbe fogtál.
Babusgattál. Aztán szétmorzsoltál.
A Tiéd vagyok. Örökre…
Fakók a szárnyaim. Por már nem csillog rajtuk.
Töredezettek. Repülni nem jók.
Már szárnytalan vagyok.
Csak csúszkálok a porban kinlódva.
Nélküled már semmi vagyok.
Ha tenyeredbe fogsz, még érzem a nap melegét.
Ha felemelsz, talán még látok a világból valamit.
Magam már semmire nem vagyok képes.
Nélküled nyomorék vagyok.
Régen a kezedre szálltam. Már nem tudok.
Tenyeredbe fogtál. Babusgattál.
Már rád szorulok. Mert szétmorzsoltál.
A Tiéd vagyok. Örökre…

(2007-10-27 – én)

Olyan mértékű kötődés, ami már egészséges emberi agynak nem való. Hát elég beteges is volt régen.

Mégegyszer elolvassa. És most már nem csodálkozik, hogy mostanában miért nem érdeklik a lepkék.