Mostanában esténként csak a virtuális élet van. Néha zene, de legtöbbször csak a csend. Bennem meg mindenképpen az. Ülök, várok. Várok valamire. Legtöbbször arra, hogy teljen az idő. És menjek aludni. Meneküljek az álom ködébe. Ami mostanában legtöbbször rémalakokkal van tele. És fáj belőle az ébredés.

Azt gondolhatják, már magamra találtam … Akkor egész jól játszom a szerepem, ugye? Úgy teszek, mintha élnék.

Csekély öröm.

Élni szeretnék …