Beszélgettünk éjjel páran. Zenéltünk. Bár az ifjú urak inkább valami jó csajt szerettek volna videoklippen nézni. Először kaptak Lady Gagát. De az valamiért nem jött be … Jobb csajt kivántak látni és hallani. Miért ne keresnék nekik … hisz enyém az éjszaka. Ki legyen?

Amikor kerestem, még viccnek szántam …

Szerettem a zenét már gyerekkorom óta. Kevés volt, ami „nem jött be” (hol volt még ez a kifejezés akkor …). De egy soha. A francia sanzon. Egy dal kivételével. Amit már iskolás koromban is imádtam. És soha nem tudtam, hogy miért … De volt benne valami … nem is a hang. Mert azt akkor még nem értékeltem … Hanem a stilusban valami féktelen odaadás … öröm és fájdalom egyszerre … a játékra hivás ragyogása. Nem fogalmaztam én ezt meg igy soha – egészen a mai estéig.

Megkerestem nekik ezt a dalt … néztem én is a videót. És olyan volt, mintha egy mázsás kő esett volna fejemre. Vagy mintha valaki pofon ütött volna, hogy észhez térjek végre … Amikor rájöttem. Atyaisten …

Edith Piaf … érdemes elolvasni az életét a Wikiben … nem hosszú. Az élete se volt az … egy jellegtelen külsejű, egyszerű asszony … mégis egy ragyogó NŐ.

És most ülök itt és hallgatom … És a megdöbbenésem még nem véges … Mert ez a dal már egyszer emlékezetes szerepet játszott az életemben. Amikor férjhez mentem egyhez a sok közül, ez volt a bevonuló zene … Én akartam. Semmi szokvány nászindulós marhasághoz nem volt kedvem. Igy mást választottam. Na jól elbasztam azt a választást is. Pedig valószinűleg már akkor érezhettem valami lényeget ebből a zenéből. Ez az esztelen, őrült odaadás nemigen szólhat másról.

Nem, nem a zene volt rossz választás … mert az tökéletes.

Rendes ember volt az mind a maga módján. De tényleg nem sok közös gondolatunk volt igazán egyikkel sem. Mi a frászért kellett nekem állandóan férjhez mennem??? Miért akartam magamból állandóan tisztességes asszonyt csináltatni? Mert nem vagyok az. Itt belül egy mocskos, kiéhezett szubmissziv ribanc vagyok. Ehhez a ringyóhoz kellett volna egy hozzáillő partnert keresni. És nem állandóan férjhez menni. És felmérni azt, hogy ez bizony nem biztos, hogy valaha is együttélést fog jelenteni. Ennek fejében viszont kiélvezni minden együtt töltött percet. Az utolsó cseppig. Lehet, hogy boldogabb lettem volna …

Istennek hála, én már a büdös életben nem megyek férjhez többet. És élettársam sem valószinű, hogy lesz. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Igy legalább nem tudok ehhez a zenéhez egy újabb velem nem összeillő pasit találni. És játszani a nem létező tisztességes asszony szerepét … *nagysóhaj*

Viszont végre az lehetek, aki vagyok. Egy „mocskos szajha”, egy „ócska kurva”. Egy „szopós szájú ribanc”. Egyetlenegy férfi örömére. És persze a magaméra.

Jelentkező? 😉

Bár most aztán végképp nem fogok semmit elkapkodni. De az biztos, hogy a bennem élő kiéhezett szuka egyre inkább „játszani” akar. És végre már egy igazi játékot.

Milord? 😉

– Varnyu, te gátlásalan idióta liba, entert nyomsz ennek a posztnak, aztán megint bánni fogod, mint a kutya, aki kilencet kölykedzett!!!
– Superego, pofa súlyba. Már mondtam, hogy eleget ültél ilyen téren a nyakamon. És mást se tettél, mint elbaszattad az életemet vele. Évtizedekig nem engedted, hogy felismerjem, ki és mi vagyok az életem egy részében! Úgyhogy most már tényleg coki. És azt se bánom, ha Zsiga bácsi hármat fordul a sirjában, amikor megnyomom az entert. És most az én betűim vannak bolddal kiemelve -lol

… és mivel a cimke oly evidens lenne, hát igy nincs cimke