Tudtam, hogy csak idő kérdése …

Amikor megláttam a nickjét a cseten a szobában, legszivesebben virtuálisan üvöltöttem volna, hogy takarodjon innen, mert ez az én „portám”. De nem tettem. Épp főztem. Lecsuktam a leves alatt a gázt, hogy minden cseppjét kiélvezzem a helyzetnek. És minden adminnak és opnak megirtam, hogy ki ne basszák onnan, mert szórakozni akarok.

És tényleg alig kellett szólnom. Mert elég volt, ahogy a többiek viselkedtek vele. Élveztem. Lehet, hogy én is szadista lennék? Nem baj. Mert aki fenn volt, az mind tudta, hogy konkrétan mi történt. És tudták, hogy ki ő …

Nem mondom, hogy könnyű volt. Mert előhozta az emlékeket. De tudtam, hogy épp ez a célja. Hogy ismét megtörjön, meguraljon. Készültem rá … És ezt is kibirtam. Gratulálok magamnak. Tudom, hogy cseppet sem szereti, ha rajta gúnyolódnak. Márpedig ott az zajlott. Még az is lehet, hogy gonosz vagyok. Majd ezen gondolkozom még.

Ha nem irom meg azt a posztot, akkor tán sose jött volna fel …. De muszáj volt felcsalnom. Épp azért, hogy megtapasztaljam, hogy ezt is ki tudom birni. Mert erős vagyok. Döbbenet, hogy mennyire lehet valakit manipulálni. Pedig a profilomra ki is irtam, hogy senki ne akarjon velem hatalmi játszmát játszani, mert vesziteni fog.

De kétségtelen, hogy most kissé szomorú vagyok. Mert nagyon szerettem. És az az ember, akit ott megismertem, na az … tényleg hiányzik …De az nincs már. Vagy nem is volt sosem … 🙁 Mindegy … legfeljebb most sirok egy kicsit. Úgyis a könny tisztitja a szemet … és a fájó szivet … és persze, hogy fáj a csalódás … hogy megint mellényúltam …. hogy megint rosszul választottam … De csak magamnak köszönhetem. És ezen érdemes sirni? Nem hiszem. Olyan buta dolog önmagunk hibáit siratni. És méltatlan is. Inkább tanulni kell belőle.

Mindig is lassú volt … ha engem igy provokáltak volna, mint én őt, hogy ide kiirtam 3 napja, hogy visszamegyek a csetre és nem ajánlom, hogy betegye a lábát, … hát én a helyében már másnap ott lettem volna …

Na erre aztán kommentelhetsz, wazze -fet