… igy szokott ez lenni sokszor. Nem is tudom, hogy miért lepődök meg rajta. Ha pár napig jól érzem magam és veszem azt a bátorságot, hogy ódákat zengek a bennem élő reményről, (és ennek értelmében mást sem teszek,mint teljes mellbedobással másban is próbálom ezt a reményt erősiteni, mert alapjában véve én jó kiscserkész vagyok ám, csókolom … ) akkor a következő reggel biztos valami igen elbaszott hangulattal ébredek. Mint például ma is. És az a bizonyos remény … hát az most igen messze menekült tőlem. Ott látom egy képzeletbeli távoli alagút másik végén … dörzsöli a tenyerét és röhög a markába. Rajtam. A kurva anyját …

Nem, nem is olyan igazi rosszkedv ez … hanem valami csendes, de mély szomorúság. Minden nappal jobban telik az élet. És csökken a hátralévő idő. És ezzel az esély arra, hogy valaha is boldog legyek. Boldog? Atyaisten, de gőzös, őrült szó … Létezik egyáltalán boldogság olyan nagy és mindent megrengető értelemben? Valószinűleg nem.

És ilyenkor tökéletesen igazat adok a Pötyinek. (Remélem, nem olvassa ezt … ) Aki tegnap éjjel olyanokat mondott, hogy ő nagyon könnyen boldog tudna lenni. Mindössze csak annyi kéne neki hozzá, hogy szerethessen valakit, aki viszontszereti. Igazad van, bazd meg. Én is csak ennyit szerettem volna ettől a kurva élettől. És számtalanszor feltettem azt a kérdést magamnak, amit te is kimondtál az éjjel: hát olyan nagy kivánság ez? És ugyanazt a választ adtam magamnak, mint te: úgy tűnik, hogy számomra az …

És még azt is mondta, hogy sose tudna öngyilkos lenni. Mert azt gyávaságnak és menekülésnek tartja. És az meg nem az ő tulajdonsága. Mert van benne valami késztetés a harcra. Az utolsó pillanatig. Igen. Jobb harc közben megdögleni, mint feladni a harcot. Igazad van, Pötyi.

Gyerünk és harcoljunk tovább, fiam. Mint őrült Don Quijoték a szélmalmaikkal. Mert sokszor ez a legnagyobb ütőkártyánk ezzel a kibaszott élettel szemben. Mi még az értelmetlen harcot is fel tudjuk vállalni … És sirni meg csak ott szoktunk igazán, ahol senki sem látja. Mert szégyeljük a világ előtt. Mert erősnek kell mutatnunk magunkat. Nem láthatja senki, hogy sirunk. A könny a gyengeség jele. Csak ott, ahol senki nem látja rajtunk …

Én is egyedül vagyok most itthon. Tehát sirhatok most nyugodtan.

Aztán nemsoká entert nyomok erre a posztra, megtörlöm a szemem, kifújom az orrom és elindulok melózni. Mert a kötelesség az fontos dolog az életünkben, neked is, meg nekem is.

Kecske a villámok között. Egyszer (nem … kétszer …) irtam erről egy posztot …

Kecske a villámok között a hegytetőn. Csapdosnak körülötte a villámok. De áll. Magányosan. Ez is én vagyok… Tán a sors találtatta meg velem azt a képet. Szoktam nézegetni amugy. Nem egy vidám kép. De erőt ad. Hadd csapdossanak a villámok.