Telefon.
Azt hinné az ember, hogy rám kiváncsiak. Nem. Hanem hogy hitelképes vagyok-e.
Tudtam, hogy ezért fognak hívni. Nem véletlen, hogy olyan kényszeredetten vettem fel.
Egyszer már segítettem. De akkor még nem ez a világ volt. És később már nemet is mondtam.
Most megint?

Nem hiszem, hogy az nem történt meg. Sok hibája volt. De így sosem mondott valótlanságokat. Főleg nem évekkel később. Akkor viszont igaz. És az sok mindent megmagyaráz. A rendőrkocsikat éjjel az utcán. A felhajtást. Aminek akkor semmi értelme nem volt számomra. Mert azt éreztem, hogy elég lett volna annyit mondania, hogy minek ment oda. Sőt. Ha az nem történik meg, oda sem ment volna. Számonkérni? Balhézni? Ahonnan nézzük.

Hogy tudott utána a szemembe nézni?
Hogy tudott utána felhívni?
A pénz miatt. Naná.

Évtizedekig a legjobb barátnőm volt. Az első hitelénél én voltam a kezes, sok millióra. És amig én aludtam, lefeküdt a férjemmel. Mit mondjak erre? Semmit. Majd lerendezi vele az élet. Nem az én dolgom.