Gyerekkoromban olyan szép karácsonyaim voltak.

Persze az emlékezés utólag sok mindent megszépit, de akkor is …

Amikor még azt hittem, hogy a Jézuska hozza tényleg az ajándékokat meg a karácsonyfát is, amig a szüleim diszitették, én benn voltam nagymamámék szobájában. És vártam a Jézuskát …

Később már Szenteste délutánján nagyapám elvitt a városba. Nézegettük a karácsonyi diszbe öltözött boltok kirakataiban a valódi karácsonyfákat. Vettünk egy pár szem frissen sült gesztenyét a levágott ujjú kesztyűs nénitől, aki minden ünnep előtt ott sütötte frissen az utca sarkon. Papirból csavart tölcsérbe tette. Még most is érzem a kezemben a sült gesztenye melegét, ha ritkán rágondolok. Mire hazaértünk, már megjött a Jézuska, láttam az ablakból csillogni a karácsonyfa fényfüzérjét …

Aztán, ahogy telt az idő, persze megtudtam, hogy a valóságban a szüleim veszik a karácsonyfát, ők diszitik, tőlük kapom az ajándékokat. De ez semmit nem rontott az ünnep szépségén. Akkor már gyűjtögettem a pénzt és karácsony előtt egyedül jártam a várost, hogy kinek milyen apróságot tudnék venni. Egyszer mamámnak vettem egy brossot, szép szineset, ő szerette a ruháira tűzni. Vajon mi lett vele …

Még később már együtt diszitettük a fát anyával. Cérnára kötöztem a szaloncukrokat, ez volt az én dolgom. A diszitést anya csinálta. Aztán, ahogy teltek az évek, enyém lett a diszités is. Anya inkább főzött, én meg nagyapával délelőtt nekikezdtem, kettesben kötöztük a cukrokat. Aztán feldiszitettem a fát. És akkor már én küldtem ki mindenkit a szobából és csuktam be az ajtót. Csak akkor jöttek be a szüleim és a nagyszüleim, amikor már teljes pompájában állt a fa.

A fa. Mert hiába volt minden évben másik, de a diszités mindig ugyanolyan volt. Minden disznek tudtam a helyét. Igy a fa mindig az maradt. A Fa. Plafonig ért mindig. Gyönyörű volt … Rajta a régi diszek, a teáskanna, kávéskanna, az angyalkák, ezüst, arany, szines gömbök, festett üveg fenyőtobozok.

Már felnőtt voltam, amikor még mindig nagyapámmal kötöztük a cukrokat. És egyszercsak infarktussal a kórházba került, hetvenhét évesen. Akkor eszembe jutott a karácsony. Istenem … ha nem éli túl, ki fog ott ülni mellettem a cukorhalom közepén??? És azért imátkoztam, hogy csak még egyszer … csak még egy karácsonyt adjon nekem az Isten, hogy ott legyen velem …

Kaptam még három karácsonyt vele. Aztán elment.

Már nem olyan volt az ünnep.

Négy év múlva elment apám is. Évtizedekig vele mentem karácsonyfát venni. Kivel megyek már? De mert karácsonynak lenni kell, a következő decemberben elindultam egyedül. Megvettem a három méteres fát. Hazatoltam kerékpáron. Fel is diszitettem.

Azon az első ünnepen nélküle … akkor halt meg a karácsony a lelkemben.

Irtam ma, december 21.-én, az év leghosszabb éjszakájának napján. Apám emlékére.