II.

Emlékszem, Velencében ültünk, Tizianoról mesélt, aki a legenda szerint 90 éves korában sem csak ecsetjével illette fiatal modelljeit. „Tizianotól a megrendelök rendszerint dús idomú hölgyeket kívántak, ha épp nem valamelyik templomnak dolgozott, pedig ö jobban kedvelte a Ion tengerröl érkezö, a fényes Velencében munkát keresö görög leányokat. Szépségük szögletesebb, élesebb, klasszikusabb, mint a már fiatalon is kerek, hízásra hajlamos olasz leányoké. Talán Dionüssosnak, még inkább Pánnak érezhette magát velük, rajtuk a vén kecske, kemény, izmos combjukat markolva, feszes alig – mellüket simogatva. Persze valószínü, hogy a szegény görög leányok csak több sajtot, olivát, fügét, tintahalat, polipot ettek, mint a már akkor is jó tésztákhoz szokott olasz társnöik.

– Akkor én most hagyjam itt ezt a finom makarónit, és mondjak le az utána következö fagylaltról?

– A világért sem Kedvesem. A maga popsija olyan fiúsan izmos, apró és tökéletes, mintha kétezer éve faragták volna hófehér alabástromba.

Akkor nem jutott eszembe, kardhoz szokott keze, hogyan közvetíthette szemének a sohasem tapasztalt látványt? Hiszen hálószobánkat mindig jótékony sötétségbe borította, mielött közeledett volna hozzám. Én is csak kezemmel éreztem a sürü szörzetet mellkasán, vállán, s csak sejthettem, hogy hátán ritkul, mert lopva derekára tévedve, sima, csupasz bört tapintottam.

De ma este másként lesz, fél tucat gyertyát készítettem be, hálóinget, egyet sem. Hajamat nem engedtem le, mint szoktam, a választékból kiindulólag erösen lesimítva két kagylót formáztam belöle fülem mögött. Artemis társnöi üzhették így a szarvast hitem szerint, feszítettem „íjat” a tükör elött. Vállam inkább csontos, mint gömbölyü, popsim inkább horpadt, mint kerek, ahogy derekamat elfordítva megfeszítem combizmaimat. Az amazonok állítólag levágták fél mellüket, hogy ne zavarja öket a nyilazásban, nekem leginkább csak apró mellbimbóim ágaskodnak. Csak szökeségemmel nem tudtam mit kezdeni. Szerettem volna, ha ágyékomat olyan sürü, szénfekete bozont árnyékolja, mint Zsuzskáé, de az én gyér szöke pihéim alig rejtették kelyhemet. Vajon szép vagyok? Eléggé ingerlö ahhoz, hogy ne csak a csillagoknál, de nappali fényt árasztó gyertyák között csábítsam szerelemre I. – t? S nekem lesz-e bátorságom nyitva tartani szemeimet?

Megérinteni, megismerni a testet, melynek súlyát már oly jól ismerem. Megvizsgálni a jogart, amelynek helyet adok ölemben. Vajon engem is maga elé térdepeltet, mint Zsuzskát? Képes leszek – e megízlelni, nyelvemmel, ajkaimmal felderíteni phallosát? I. megörzi – e áhítatos, odaadó tiszteletét irántam, ha a testi kéjt minden leplezö misztika nélkül kínálom neki? Vajon isteni önkívület vagy állati örjöngés lakik – e bennünk? Vajon nem tekint – e majd ócska utcai nönek? „Felemelt fejjel nem lehet vétkezni.” – mondta Lehajtott fejjel, házikabátban lépett be, ereszkedett az ágy szélére. Tudta, hogy várom.

Lassan szedtem össze bátorságomat, hogy megérintsem öt. Ismertem szokását, hogy a házikabát alatt még selyem pyjamát is visel. Nem gondoltam, hogy ilyen barna a böre. A sürü, fekete szörzet szinte a nyakáig terjed. Kezével hátratámaszkodva, mosolyogva türi kutakodásomat, megoldom kabátját. Ujjaim feltárják vállát, mellkasát. Tulajdonképpen nagyobb mellbimbói vannak, mint nekem, ha szétsimítva szörzetét szemügyre veszi az ember. Játékosan lesiklom a köldökére, lapos hasa lágyan hullámzik a tenyerem alatt. Elöször simogatom öt én, s ez neki sem közömbös. Mosolyán túl észreveszem, hogy jogara kibújt a nadrág hasítékán. Kipattintom a gombot, hogy jól megnézhessem. Lábát szétveti, lehunyt szemmel türi vizsgálódásomat. Tudom, hogy sokszor magamba fogadtam már, mégis így közelröl hatalmasnak tünik. A színe sötét, barnább, mint a böre, a vége szinte lilásan vörös. Ahogy közelebb hajolok, látom, még mindig nö, egyre nagyobb és vaskosabb lesz. Hogyan vette ezt Zsuzska a szájába? Óvatosan érintem meg, meleg, melegebb, mint a teste. A fején félig begyógyult seb, duzzadt vágás, ujjam érintésére cseppnyi síkos kenöcsöt présel ki magából. Nyelvem hegyével igyekszem a lyukacskába férközni, íze nincs, csak csúszik, ahogy elkenödik. Fél könyéken, magam alá húzott lábakkal, közelebb fészkelem magam, óvatosan kóstolgatom. A kíváncsiság izgalmát, nem a testi élvezetét érzem. Megpróbálom számat úgy igazítani, hogy beférjen, ajkamat szélesre kell húznom. Puha, bársonyosan rugalmas, kissé összenyomható. Mintha egy hatalmas Rákóczi szilvát kellene számban forgatnom, teljesen betölt, nyelvemet leszorítja, de érzem a bör finom és érzékeny rajt. Érzékeny, mert fogaim megakadnak a feje alatti barázdában és felszisszen. Ezt sokáig nem lehet így bírni, megfájdul az álkapcsom. Inkább kisiklatom a számból, éles fogaim végigkaristolják közben, és csak nyelvemmel, ajkammal becézgetem az egyre lilább szilvát. Ujjaim alatt érzem a finom lüktetést, ahogy magam felé hajlítom. I. nem mozdul, hagyja, hogy játszadozzam vele. Nem markolja meg a fejemet, nem löki eröteljesen a számba jogarát, mint Zsuzskának. Olyan gyorsan történik, hogy meglepödni, fejemet elkapni sincs idöm. Az elsö salve telibe kapja az arcomat, a második magasra szökik, hajamra hull vissza. Önkéntelenül szorítom meg phallosát, így a harmadik már erötelen, végigcsorog, elborítja kezemet. Nem érzem különösebb ízét, csak hogy síkos, meleg. Lucskos, összekent arcomat combjára simítom, jogara puhán simul hozzám, és diadalmasan mosolygok fel rá, lassan csillapodik a szívem dobogása. Az enyém, a teste minden porcikája, senki nem veheti el tölem.

Én is képes vagyok neki azt nyújtani, amit a csillogó szemü bünös lányok. Képes vagyok megtartani öt itt a mi takarónk alatt, fölött. Gyengéden simogatja a hátamat, le egészen a fenekemig, combomig. Pyjamájával törli le arcomat, a mellére von.

– Kicsi barátném! Bátor, szemérmetlen amazonom, hogy tudsz te ilyen harsány boldogságot okozni? Egész életemben parancsoltam, megszoktam, hogy mindenütt a gyakorlótértöl a háló – szobáig az történik, amit én akarok. Senki nem okozott nekem még ilyen örömöt önként, a saját elhatározásából. Tudod, hogy ilyenkor a katonákat Mária Terézia renddel szokták kitüntetni?

– Hát egy katona akkor sem veti le magáról a mundért, ha anyaszült meztelenül fekszik a felesége mellett?

– Kedvesem, te nekem egyszerre vagy lányom, feleségem, katonám, de leginkább testi – lelki barátném. Megengedi nekem, az én kis amazonom, hogy most én vegyem szemügyre azt a gyönyörü, fiús, izmos testét?

– Ezredes úr! Rendelkezzen velem! – tártam ki testemet szemének, szájának a széles ágyon.

Így háton fekve nincs is mellem, csak két kemény málnaszem mered a levegöbe becézö kezei nyomán. Lapos hasam megrándul, ahogy dús bajusza végigcsiklandozza köldököm környékét.

Lábamat hívogatólag nyitottam szét, szerettem volna, ha nekem is úgy szolgál, ahogy Zsuzskával tette. De néhány futó csókot lehelt csak kelyhemre, ami forrósodni kezdett a halk érintésektöl, s felemelkedett az ágyról. Láttam, tekintélyes jogara újra a levegöbe ágaskodott. A két ágyúgolyó most egészen felhúzódott, mintegy megtámasztva a felém meredö vaskos fegyvert. Engedelmesen húztam fel combomat, de térdre ereszkedett az ágy mellett.

– Kérlek, fordulj meg! – súgta.

Térdemet felhúzva, arcomat a párnára fektetve kínálom magamat. Popsim a levegöben, I. fejével egy magasságban. Érdekes, így is nyitva vagyok, teljesen kitárulkozottan. Így jobban hozzám fér, mint hanyatt fekve. Kezével kissé szélesebbre igazította térdemet, ajka, nyelve kényelmesen kalandozhat kelyhem körül. Nyelve hegye érdes, kemény, ahogy végighúzza alulról felfelé. Kellemes, meleg bizsergés, amikor popsi lyukamhoz ér, összerándulok töle. Ilyet még soha nem tapasztaltam, popsim lyuka minden érintésére összerándul, aztán nyelve gyengéd nyomására megadja magát, elernyed. A rándulások és ellazulások oly szabályos rendben követik egymást, hogy ritmusát hüvelyem is átveszi. Még belém sem hatolt, de úgy érzem, mintha bensöm hullámzana, szorítana, engedne. Ujját közben valóban kelyhembe helyezte, s én képes vagyok hasam játékával azt megszorítani, magamba szívni. Nedvem már combomon csorog. Már várom I. újbóli érintését, amikor az érdes simítás helyett, nyelvének kemény hegyét popsimba döfi, s oly szilárdan tartja, hogy izmaim szorítása fogságba ejti. Közben ujjával mélyen kelyhembe hatolt.

Úgy éreztem, szívem kiugrik a helyéröl, s bensömet elöntötte az édes, kéjes mámor. I. tenyere hasamra simult, ujja mozdulatlanul ékelödött belém, nyelve popsi lyukamat szegezte be, mintha satuba fogta volna hullámzó testemet. A sosem érzett gyönyörtöl kimerülten terültem el az ágyon. Amikor már úgy gondoltam, a kéj fokozhatatlan, széjjeltárta combomat, és lassan, teljes hosszában belém fúrta jogarát. Combtövemnél a csurom nedves bör szinte fázott, belülröl I. phallosa forrón sütött. Eddig nyelve, most egyik ujja mélyedt popsi lyukamba, szegezett az ágyra. Egyszerre éreztem bensömben ujja nyomását, alatta phallosa lassú mozgását. Aztán hátamra borult, teljesen elfedve testemet, leszorított az ágyra. Leheletét, majd fogainak gyengéd harapását éreztem borzongó tarkómon. Súlyos combjaival összeszorította az enyémeket, míg kemény phallosa erös lökésekkel ostromolta kelyhemet. Aztán belém robbant, elárasztott ondójával, mely oly böséges volt, mint még soha. Azon az éjjelen elöször aludtunk természet adta mezteleségünkben, egymás karjaiban.

1914. augusztus 4.

I. napok óta szótlan és szórakozott. A házból alig mozdul ki, csak a délutáni vonathoz megy le személyesen, s már az állomáson ráveti magát az érkezö újságokra, hadijelentésekre. Tudtam persze, hogy a trónörökös alattomos meggyilkolása nem maradhat büntetlenül, de oly régen volt már. S az álmos nyár, berendezkedésem a kastélyban, ismerkedésem a környékkel, az igézö, csábító és megrázó élmények sokasága nem engedte eszembe ötleni a társaság kedvelt témáját.

Egyébként is kerüljük, ha lehet a vidéken szinte kötelezö viziteket, névnapokat, gramafonos teadélutánokat, bár sértödés nélkül nemigen menekülhetünk elölük. A szarajevói merénylet szenzációja különösen kapóssá tette I. – t. Pocakos öregurak még kedvelt tarokk partyjukat is felfüggesztik, hogy véleményét tudakolják. A fiatalemberek még a kötelezö széptevésröl is elfelejtkeznek, I. körül tolonganak, és volontaire-nek ajánlkoznak, mintha ebben ö bármit is segíthetne. Nekem imponál I. vitathatatlan tekintélye, de ismerem már hangulatait, s látom, valójában nem osztozik az általános lelkesedésben.

1914. augusztus 10.

Ma reggel megérkezett Goldman. Szokása szerint kövéren, porosan és izzadtságszagúan. Ha van férfi, akivel a világ legjobb szabója sem boldogulna, akkor Goldman az. A nadrágja mindig kitérdesedett, a mandzsettája még véletlenül sem egyformán kandikál ki kabátja ujjából. Ha nyakkendöje balra, gallérja biztos jobbra csúszott hurkás nyakán. Lehet, hogy a kaftán meg a nagy prémes fejfödö jobban illene rá, de azt már, bevallása szerint rég levetette, s most nagyon igyekszik tiszteletreméltó polgári külsöt ölteni. Sültböl, pörköltböl tüntetöen kétszer is vesz, I.-t ki tudja hol összeszedett vadász történetekkel traktálja, amit ö mindig csendes mosollyal hallgat.

S tapintatból még véletlenül sem fogja szaván a minden lódításakor ravaszul pislogó szeszkereskedöt. Egyébiránt is kedveli ezt az örökmozgó, örökizzadó, vörös fejü embert, aki üzleti könyveiben napra pontosan elöírt menetrend szerint érkezik. Szaglás alapján is pontosan befokolja az átvett párlatokat, mert ö maga kizárólag bort fogyaszt, és mindig elöre fizet az utolsó krajcárig.

– Szerencsés háborút ezredes úr! – harsogta ma, már messziröl, a kocsiban imbolyogva.

– Akkora üzleteket fogunk mi csinálni ezredes úr, hogy csudájára jár a világ.

– Csak nem hadiszállító lett Goldman?

– Dehogy ezredes úr. Tudom én, hogy a bakák csak rumot faszolnak. De most minden pálinka elfogy. A javát a tiszt urak, a bóvlit a sarzsik isszák majd meg, és egy háborúban senki nem fog garasoskodni. Aztán a gyözelem után bövítjük a piacot.

– Ahhoz elöbb gyözni kell, nem Goldman?

– Ahhoz kérem én nem értek, az már az ezredes úr reszortja. De csak tessék nyugodtnak lenni. A kisasszonyka, akarom mondani a méltóságos asszony, kifözeti a pálinkát, a Goldman pedig az utolsó cseppig eladja, amíg az ezredes úr megnyeri a háborút. Higgye meg, az öszön már egészen Odessáig viszem a termékeinket. Nagyon jó ismeröseim vannak nekem arrafelé, lepipáljuk mi még az oroszok vodkáját is.

– Ne igyunk elöre az orosz medve börére, hanem ha tényleg olyan jó üzleteket tud kötni, arra van egy kis kóser pálinkám, ha nem felejtette még el az ízét.

– Hát lehet azt elfelejteni, ezredes úr? Bár ritkán élek vele, az alkalom nagyszerüségére örömmel köszöntök egy pohárkával.

Aztán alig férve börébe „fegyvereink fényes gyözelmére” ürítette poharát. Nem értem ezt a hihetetlen lelkesedést. Goldman magyarabb akar lenni Petöfinél, pedig vén zászlótartónak sem válna be, s gentrybb a legmulatóbb szolgabírónál, pedig igazából óvatos duhaj ö.

I. azonban a kecsegtetö üzlet ellenére elkomorult a látogatástól.

– Úgy kellett nekünk ez a háború, mint púp a hátunkra.

– De hát mégsem packázhat az egész birodalommal egy fél tartománnyi ország. Azt mondta nekem, hogy a Balkán marakodó népecskéit preventive kell a Monarchiának elfogadható modus vivendire szorítani. – vetettem ellene.

– Elkéstünk, a Balkán csak a gyutacs volt. Nagyhatalmak nem vívnak egymással preventive háborút, hanem élet-halál harcot. Minket meg Krakkótól az Adriáig bekerítettek az oroszok. Ebben az ölelésben Szerbia a középpont, s ök örömmel égnek el pravoszláv testvéreik kedvéért. De nekünk semmi keresnivalónk ebben a háborúban. Csak imádkozhatunk, hogy a szerbekkel befejezödjön a dolog, s nem lázítják fel ellenünk az oláhokat, tótokat, ruténeket, s még az Isten tudja kiket.

– Ezeket a szelíd, alázatos mócokat, akik sajtot meg áfonyát hoznak a hegyekböl, s örülnek, ha a kenyér mellé egy – két hatost is a kezükbe nyom az ember?

– Kedvesem, alig több mint fél évszázada annak, hogy ezek a szelíd, alázatos mócok felégették Zalatnát, s még a csecsemöknek sem kegyelmeztek. Holnap Szebenbe kell mennem. Elkísér? Ugyan a hadtestparancsnokságon van dolgom, de maga kihasználhatja az idöt vásárlásra. Este színházba is elmehetünk. Hadd kárpótoljam az eldugott vidéki életért, amíg tehetem.

– Csak nem hagy magamra? Bevonul?

– Barátai is sorra berukkolnak, nem? Hisz naponta érkeznek a levelezölapok. Lelkesen tudatják magával, mikor állanak a sorozóorvos elé, igaz? – mondta mosolyogva.

– Ne aggódjon kedvesem, csak néhány napig leszek távol, tájékozódnom kell. – füzte még hozzá, s én hittem neki. Nem fog ez öszig sem tartani, s nekünk amúgy sincs dolgunk vele. Hogy is hagyhatna magamra, hisz képtelen lennék igazgatni azt a birtokot, melynek minden szegletét nem is ismerem még.

1914. augusztus 20.

I. Szebenben, immár tíz napja. Ma jött meg sürgönye. Tréfálkozik, neve napját áttesszük karácsonyra, legalább megmenekszem a köszöntésre érkezök hadától. Új tüzérosztályok felállításánál segédkezik. Hív, vagy néhány napi türelmemet kéri, ha nincs kedvem kimozdulni itthonról. Nincs kedvem, a höség rekkenö, mesélik, hogy a civil vonatok órákat álldogálnak a mindenütt elsöbbséget élvezö katonavonatok miatt. A menetrend teljesen megzavarodott. Az újságok egyre többet írnak Szerbia mellett Galiciáról. I. magyarázataira emlékezve gyanítom, ez is oka lehet a nagy, kétirányú kavarodásnak. Hát inkább kivárom hazatértét …

1914. augusztus 25.

Megjött, végre. Kétheti távolléte, fájón felajzott, vágytam látására, érintésére, véget nem érö éjszakáinkra. Hírei azonban lehangolnak, újabb távollétekre kell felkészülnöm. Szájam remegését látva, megsimogat, mosolyogva nyugtat.

– Ne féljen Kedvesem. A háborúban nem az ezredesek szoktak meghalni. – szavai ellenkezö hatást váltanak ki belölem. Erre a lehetöségre nem is gondoltam. Valóban, miért nem említi ezt senki. Barátaimtól érkezö levelezölapok, fényképek daliás katonákat ábrázolnak, feszes uniformisban, lelkes odavetett sorokkal, mintha sajnálnák azt a kevés idöt is, amit a levélírásra fordítanak a dicsöséges csaták szünetében. I. elejtett szavai váratlan nehézségekröl, elveszejtett ütegekröl szólnak, amiröl az újságokban nem olvashattam. Amit mögéje képzelek, a csaták vérpiros panorámája. ö nem veszi észre lehangoltságomat, aggodalmaimat. Újra katona, úgy látszik itthon is. Kurta parancsokat oszt a háznépnek. Pontosan, akkurátusan meghatározva mindenki feladatait távollétére. Az elöttem fekvö papiroson is gyülnek a birtok igazgatásával kapcsolatos teendök. I. kimért léptekkel rója a szobát, s diktálja öket. A szeszfözde készletei, a fürészmalom átállítása, a hadsereg részére szállítandó talpfák mennyisége, s ezer más. Növekvö aggodalmam ellenére érzem, bízik bennem, társa, jobb keze vagyok.

1914. augusztus 28.

Elment. Nem engedte, hogy elkísérjük az állomásig, Jánossal vitette ki magát.

– No, még jó, hogy pántlikát nem akartok a kalapom mellé kötni! – dünnyögte, míg megcsókolt.

Nem tudom, bevallhatom-e a tegnapi éjszakát? Búcsúajándékomat! Talán csak felzaklatott képzeletem fokozta aggodalmaimat oly mértékig, hogy kétségbeesett, boszorkányos, pogány praktikákkal véltem befolyásolhatni a Sorsot? I. megérteni vélte áldozatomat, Zsuzska szemébe nem merek nézni.

A tinta fekete égröl fényes csillag szikrázott alá, egy halványabb, magányos követte. Aztán egész csokornyi. Olyik hosszú csíkot húz maga után, másik apró, alig látható villanással huny ki. Mindenik egy élet. Vajon a Halál szapora aratása tette ily szikrázóvá az augusztusi égboltot? Biztosan helyükön álló társaik hideg, rezzenéstelen fénnyel kísérik röptüket. Vakszerencse válogat közöttük, vagy Sorsuk elöre megírt a nagy Könyvben?

I. odafönt vár rám, nem sejti, mire készülök. Oly nagy, gazdag és szertelen ajándéka ö életemnek, amelyhez nem fér asszonyi féltés, irigység és önzés. Szeretem, bölcsességét, erejét, erényeit és büneit. Mellette akarok lenni, vele együtt akarom elkövetni még vétkeit is. Az én akarásom az erösebb, megtartóbb, amely legyözi a tátongó fekete mélységeket, visszahelyezi helyükre a ragyogó csillagokat, megtartja, visszahozza öt karjaimba – karjainkba. Csak az emberfeletti Szerelem megtartó aggódása az, amely életre keltette a Nílus mocsaraiból Osirist, kiváltotta a hideg alvilág félhomályából Euridikét. Add, hogy szerelmünk-áldozatunk megtartsa öt, add, hogy az Asszony adhatja legnagyobb áldozat, visszahozza öt!

Zsuzska rémülten riadt fel álmából, s én szótlanul vontam magam után szobánkba. Térdre zuhantam I. elött, derekát karolva, arcomat öléhez szorítottam, mintha valami ösi keleti bálvány elött imádkoznék. Mohón kerestem phallosát, gyorsan mielött tiltakozásra nyithatná száját. Magam mellé húztam Zsuzskát, mielött riadtsága menekülésbe válthatna.

Két fehér, világító lánytest, hálóing. Zsuzskáé testesebb, asszonyibb, az enyém fényesebb, sápadtabb. I. meglepetése teljes volt, tagja puhán, melegen simult tenyerembe. Könnyedén, eröfeszítés nélkül emeltem számba, lágyan nyugodott nyelvemen, és éreztem, ahogy duzzad, telítödik a forró, életet adó vérrel. Kisiklattam az immár harcra kész fegyvert, és Zsuzska arcának szegeztem, aki mereven, tágra nyílt szemmel meredt rám. Apró mosollyal, kezem bíztató nyomásával adtam tudtára kívánságomat. Segítsen, segítsen nekem megtartani, visszahozni I. – t. Engedelmesen nyitotta szélesre száját, s míg ö a vöröslö phallos végét foglalta le, én annak tövét, a himbálózó heréket vettem célba ajkammal, nyelvemmel, éles fogaim apró harapásaival. Egyszerre I. nagy, érdes tenyere simult tarkónkra. Becézö kezei felkúsztak hajunkba, összekeveredtek a szöke és barna tincsek, ahogy ölére ölelte a két rabszolganöt. Mert rabszolgák voltunk ezen az éjszakán.

Az ö kedvét, gyönyörét szolgáltuk teljes odaadással, minden érzékünkkel és figyelmünkkel. S ezt ö is megértette, mert lüktetö, vöröslö tagját elszakítva Zsuzska szájától arcunk között szánkáztatta, összeölelt hajunkba burkolta. S mi kezének engedelmeskedve szorítottuk egymáshoz fejünket.

Lecsúsztattam vállamról a hálóing vékony pántját, és Zsuzskát is megszabadítottam az övétöl. Csupasz testünk világított a csillagok fényében. Két oldalról léptünk I. mellé, körbefontuk karjainkkal, combjainkkal, a széles hitvesi ágyra vontuk, ahol tágasan elfértünk mindhárman. Szorosan tapadva a férfitesthez, simogattuk I. égnek meredö hímtagját, míg ajkunk mellkasának sürü bozontjában kalandozott. Erös karjai magához húztak bennünket, keze popsinkat markolta. Aztán I. megosztotta magát közöttünk. Zsuzska fejét szelíden tolta phallosa felé, engem átölelve gyengéd csókba forrt össze ajkunk.

Zsuzska vékony bokáját izmos vádlik, vaskos combok és monumentális csípök követték, melyek most felém fordulva, arcomtól arasznyira hullámzottak. Dús, szénfekete öle elötüremlett combjai közül. A duzzadt, érett asszonyi gyümölcs oly ingerlö volt, hogy nem tudtam megállani.

Kezemmel óvatosan megérintettem, végigsimítottam a hatalmas fehér gömböket, ujjamat megmártottam a lucskos, fekete barázdában. Közben vállammal I. mellkasára döltem, takarva elötte mesterkedésemet, de ö lehunyt szemmel feküdvén, nem vette észre eltévedö vágyamat. Alkalmasint a Zsuzskából felszakadó sóhaj is I. kezének tulajdoníthatta a kelyhét ért babusgatást, mert csak akkor fordította fejét meglepödve hátra, amikor I. tenyere himbálózó keblére simult. Némi büntudattal siklottam melléje, hogy újra együtt becézzük a lüktetö phallost. Zavaromat leplezendö, nem törödtem álkapcsom fájdalmával, igyekeztem mélyen magamba szívni a soha még ekkora tagot. Már úgy éreztem, vége torkomat kopogtatja, s kezem még mindig könnyedén kóborolt szabadon maradt darabján. Zsuzska hátravonva arcomba hullott tincseimet, figyelte eröfeszítésemet, másik kezét I. combjai közt nyugtatva. Most mindkettönk popsija I. felé fordult, szabad bejárást engedve számára kelyhünkbe. Hamarosan megéreztem belém mélyedö ujját, ahogy egyre gyorsuló ütemben járatta. Levegöm fogytával, utolsó eröfeszítéssel téptem ki torkomból a hatalmasra nött jogart, a fellatio nehéz munkáját újra Zsuzskának engedve át. Arcomat a vaskos combokra fektetve kapkodtam levegö után, csodáltam társnöm hozzáértését. Amikor I. feltérdelt kelyhem már felajzva várta támadását, de ez az éjszaka csak az övé. Felemelkedve jeleztem, hogy Zsuzska szélesre tárt combjai közé boruljon. Hátulról lábai közé nyúlva ragadtam meg fegyverét és a csurom nedves lányba irányítottam. I. frictioit követve apró kezemmel simogattam a hullámzó, szörös tomport, felhúzódott heréit. Rá – rátévedtem közben Zsuzska finom, fehér börére, combjára, tomporára, hisz a hatalmas lökések immár az egész ágyat mozgásba hozták. A két önkívületben összefonódott test megfeledkezni látszott rólam. S én a legcsekélyebb irigység nélkül szemléltem öket. Tudtam, az ajándék, amit uramnak adok a legnagyobb, a hitvesi jogok felfüggesztése, fenntartás nélküli szerelmem kifejezése.

Mámoruk engem is magával ragadott. Lehunyt szemmel hevertem mellettük, csak fülemet tárva ki a halk sikolyoknak, a mély, elégedett morranásoknak. Kezemet lüktetö kelyhemre szorítottam, amikor izzadt, forró test simult hozzám, és I. nehezedett rám. Zsuzskától síkos tagja nehézség nélkül csúszott felkészült ölembe. Nem kellett mozognia, hogy érezzem, teljesen betölt. Dereka a robbanás elötti utolsó pillanat végsö eröfeszítésétöl remegett. Izmos, súlyos teste egybeölelt bennünket, belepréselt az ágyba, emlékezetébe. Vaskos könyv lapjai közt megörzött hófehér virágok. Feltámadásra váró reliktumai a nyárnak. A hatalmas kert gazdag illatai. A havasok frissítö lehelete a rekkenö höségben. A gyors záporban fürdött növények megújult színei. Minden voltunk most, ami megtarthatja, ami visszahozhatja. Minden voltunk, amikor nedvével elárasztott minket. Amikor sose látott böséggel áztatta el kelyhemet, hasamat, a hozzám simuló Zsuzska combját. Egymáshoz kötve, ragasztva minket szerelmével.

Oldalához tapadva néztük a lassan kihunyó csillagokat. A hajnal hüvöse már felszárította börünket. Vajon megértette áldozatomat, a boszorkányos megtartó mágiát? Vajon bacchánsokszent örjöngését, vagy fehérmájú pervesitast látott-e benne?

Távozásával elillant a varázs. Zsuzska lehajtott fejjel készítette kezemhez reggelimet. Az ablakból látom, tereget. Tán épp azt a lepedöt fürdeti meg a tisztító napfényben? Már nem vagyok oly biztos magamban, mint tegnap este. Elönt a kétely, s a szégyen.

1914. december 25.

Karácsony, kislánykoromban mindig boldog izgalommal vártam. S most hirtelen magamnak kellett varázsossá díszíteni az estét. Úgy rettegtem ettöl a naptól, s oly gyönyörüséges ajándékot kaptam, hogy a gondolatába is beleremegek.

Szüleim Pesten, Á. néninél. Nem voltam hajlandó velük utazni. Titkon reméltem, Hátha I. mégis betoppan, de ö valahol a Kárpátokban. Csak tegnap jött meg a levele: nyugtat, bíztat. Melléje tett egy hadi levelezölapot is. Gerendákból összerótt fedezékben pirospozsgás honvéd ír. A kis vaskályha nyitott ajtajából fény vetül arcára, s a könyökénél álló apró karácsonyfára. Császárunk és királyunk a falról elégedetten szemléli az idillt. Talán régi csatáira gondol, a kevéssé dicsöséges múltra, az elveszett tartományokra. I. azt mondta, épp nekünk semmi keresnivalónk ebben a véres felfordulásban. Istenem mennyire hiányzik, majd három hónapja nem volt itthon!

Egy éve kipirultan szálltam ki a jól fütött coupet-ból. Tudva, hogy soha többé nem térek vissza az intézetbe, neveltetésem befejezödött, kezdödik az Élet. A hordár egymás után tornyozta koffereimet a kocsi hátuljára, csak sízö léceimmel nem tudott mit kezdeni. Lecsúsztak, kilógtak, az eget döfölték, hát inkább magam fogtam öket. Apám gyanakodva nézte szerszámaimat:

„Földmérést is tanultatok ott az intézetben?” Nem is engedett el egyedül, ott toporgott fázósan a Tordai úton, míg én aláereszkedtem a Feleki tetöröl. „Rendes úrilány nem száguldozik ilyen eszeveszett módon. Szánkáznál inkább!” Dohogott, de azért megbeszélte egy arra jövö fuvarossal, hogy felvontat kötélvégen a tetöre, s nagy marék, forró sültgesztenyét csúsztatott a zsebembe, meg ne fázzak. Otthon Anyám tiltakozása ellenére belém diktált egy teáscsésze füszeres forralt bort. A kannát a keze ügyébe készítette: „Én is átfagytam a toporgásban.” Anyának persze nem sok lehetösége volt otthon a protestálásra, mert Apa hideg ide, vagy oda, a bor fogytával csak elment, mint majd minden este, amire emlékezem. Az egész esztendönek egyetlen napja, amikor apának kötelessége otthon maradni, a szenteste. Anyám az egész esztendöben egy mártír alázatával türi, hogy ura rendszerint sötét éjszakában, néha csak pirosló hajnalban érkezzen haza.

Ezen az egyetlen estén azonban mindig érezteti sértett megbántottságát Apával. De hogy hangos szó ne essék, inkább mindketten figyelemmel fordultak felém, a kimondhatatlan helyett az intézetröl, neveltetésemröl faggattak. Tavaly változtatni kellett a témán, nem térek már vissza a szünet után Svájcba. Így hát jövömet kívánván egyengetni versengve ajánlgatták nekem a társaság legjobb partijait. Ecsetelték a rám váró szerencsés lehetöségeket, sanda oldalvágásokkal illetve egymást, s a másik jelöltjeit. Tudtam, hogy szeretnek a maguk módján, mégis olyan volt az egész, mintha minél jobb üzletet kötve, minél hamarabb szabadulni akarnának tölem.

– Én állítom össze a táncrendjét, a maga ismerösei amúgy is túl gyakran látogatják a piros lámpás házakat, nem valók tisztességes családokba. – zárta le végül a vitát Anyám.

Drága Mama! Ha tudta volna, hogy gondosan összeállított táncrendjét már az elsö bálon egy óvatlan pillanatban az asztal alá ejtem, mert éreztem, hogy Sorsom véglegesen megpecsételödött. Tudtam, hogy illem ide vagy oda, harmadszor is fel fog kérni, és diadalmasan vonultam el I. karján az ifjonc gavallérok sora elött.

– Ich bin entzückt von Ihrer Schönheit, Reiz und von Ihrer Jugend! – súgta az áttáncolt éjszaka után, a kocsihoz kísérve minket. Tudta, hogy Apa képtelen volt egy szót is megtanulni németül.

– János Bátyám, megengeded, hogy tiszteletemet tegyem nálatok? Ich fühle nur eine unendliche Ehre gegen Fraulein. – füzte hozzá, Anyámra pillantva. Apa pedig kissé savanyúan adta beleegyezését, ahhoz, hogy este megfosszák kedvenc tarokk partyjától. Tavasszal már azt is tudtam, hogy az én karácsonyom ezentúl mindig I. mellett lesz.

Hát nem is utaztam Pestre. Inkább maradtam a méteres hó alá temetett pici kastélyban a maradék cselédséggel.

Korán gyújtottunk gyertyát. A háznépnek jókor el kellett indulnia, majd három órás út a templom, hogy éjfélre odaérjenek. Mindenki kapott ajándékot, félszegen vették át, látszott, nem volt ez eddig itt szokás. János bácsi új, rövid, angol pipát, s hozzávaló szagos egyiptomi dohányt.

Bizalmatlanul forgatta, nézegette, biztos a régivel fog szörcsögni ezután is. A lányok meleg kendöt, a szakácsné hajkefét. Remélem ért belöle, nem találtam ugyan még hajszálat a levesben. De szerintem csak azért, mert kihalássza belöle, mielött feladná a tálat. De az ünnepi vacsorát remekbe alkotta Juli néni. A koronát magam tettem rá igazi svejci fondue-val. Errefelé is ismerik a közös tálból cseresznyézés szokását, hiszen az esztenákon csak mindenki egy kondérba meríti kanalát. Mégis remegett a kezükben a kétágú fondue villa, s igyekeztek messziröl kerülni a „bárónö” sarkát a tálban. De az arcok gyorsan kipirultak, és azt már nagy vihogással fogadták, amikor a sajtba esett kenyérszelethez füzödö babonát is elbeszéltem nekik. Nagy pohár, forró puncs volt a búcsúztató, amiben böségesen úszott cukrozott gyümölcs, mazsola, mielött elindultak volna az éjféli misére. Hagytam, hogy János bácsi pálinkás butykossal is felszerelkezzen, hát virágos kedvvel köszöntik majd a Kisjézust. Megtörölték maguk alatt a széket, félszeg áldást mondtak, ahogy kifelé sorjáztak. Láthatóan megkönnyebbültek, hogy véget ért ez a sosemvolt Karácsony. Odakint a csikorgó hóban, szikrázóan csillagos ég alatt már felszabadultan ereszkedtek lefelé. Nem tudom I. helyeselné – e karácsonyi vacsorámat, de nekem itt nincs más társaságom, ebben a nagy, halottasan behavazott világban.

Ketten maradtunk Zsuzskával. Küldtem volna öt is, de azt mondta, nem hagy magamra. Tolakodó nem lett az utóbbi hónapokban. Mégis éreztem, titkunk közelebb hozott minket egymáshoz. Mozdulatai, ahogy kezemhez készítette a kávéscsészét, odanyújtotta a törülközöt, végigsimította a párnát ágyazás közben, barátságosabbá lettek. Ruháimat, alsónemümet különös gonddal vasalta, hajtogatta, nem hagyta, hogy más is hozzáérjen. Ing, szoknya, télen prémes mellény, meleg kendö, ennyi jut egy parasztlánynak. A hímzett, keményített ünnepi évenáta elö sem kerül ládájából. Kiszolgálja az majd a lányát is, ahogy ö is az anyjától örökölte. Hát Zsuzska ajándéka meglepetés lesz. Esténként általában a tüz mellett üldögéltünk, s az örökös hímzés helyett lassanként rászokott gyermekorom kedvenc könyveire. Ahogy a lapok fölött idönként lopva – fürkészve rám nézett, nagy barna szemeiben már nem csodálkozást, inkább kíváncsiságot véltem felfedezni.

Ma este a fondue – töl, puncstól, gyertyafénytöl, ropogva égö tölgyhasáboktól, nehéz fenyöillattól felszabadultan csillogtak. Az egyik karosszékben ült, s le nem vette volna pillantását az ezüst angyalhajról, piros gombácskákról, messziröl hozott, színes üveggömböcskékröl. Elöhúztam a meglepetést, s odaültem a lábaihoz a szönyegre.

– Bontsd ki Zsuzska! Boldog karácsonyt! – izgalmában észre sem vette a furcsa helyzetet, hogy vállamat a karosszék lábának vetve nézek föl rá. Felül csipkés, selyem nadrág, halvány áttetszö combinett, vékony harisnyák, alatta fehér blúz, a legújabb divat szerinti hasított szoknya, amelyhez egy hasonló termetü asszonykáról vette a mértéket, kérésemre a tordai varrónö. Örültem látható örömének, csak valahol nagyon mélyen bujkált bennem a szégyen. Ugyan hol viselheti ezeket a polgári ruhadarabokat egy cselédlány, anélkül hogy nevetség tárgya lenne? Legfeljebb az én hálószobai tükrömben nézheti meg magát, titokban, a maga gyönyörüségére. S csak az én szemem állapíthatja meg róla, hogy teste felveszi a versenyt a Malomárok mentén korzózó bármelyik gentry lánnyal.

– Gyere, próbáld fel!

A hálóban boldog izgalommal dobálta le magáról a ruhát. Azon éjszaka óta nem láttam öt ruhátlanul. Tulajdonképp még a véletlen érintést is kerültük. Akkor, I. búcsúzásakor a közöttünk heverö izmos – szörös férfitest összekötött, s elválasztott bennünket. Igazolta idönkénti összesimulásunkat, kezünk el – eltévedö játékát. A testünk okozta kéj, akkor önzetlenül adott öröm volt, az asszonyi aggódás és az elválás keserüsége adta ajándék. Törvények fölötti, féltés nélküli osztozás a férfin, a hímen, akihez a polgári Erény szemében csak én, de szabad, öntörvényü világunkban mindketten egyformán tartoztunk.

Most, három hónapos magára zártság után testünk, érzékeink kifinomultak. Zsuzska engedelmesen emelte fel karját, hogy rácsúsztathassam a combinett-et. Keblei halmán át kellett segítenem, lassan engedtem csípöjéig. Óvatosan emelte lábait, hogy ráadhassam a nadrágot. Aztán a harisnyák következtek, kezem megpihent a bugyogó és a harisnya szára közti arasznyi szabadon maradt börön. Füzöt én sem használok, Zsuzska derekát sem kell börtönbe szorítani. A ruha úgy állt rajta, mintha mindig ebben járna. Boldogan perdült meg elöttem, aztán visszarepült kitárt karjaimba.

– Jaj, de gyönyörü, és én olyan boldog vagyok! – mosolyogva nyomtam csókot kétfelöl az arcára.

– Kész hölgy vagy Zsuzska.

– Mert olyan jó vagy hozzám. – adta vissza szédült kábulatban a tegezést.

– Táncoljunk, jó! – húztam fel a gramafont.

– De én nem tudok ilyet…

– Nem baj, majd én leszek a legény, és vezetlek.

Egyre jobban illeszkedett a ritmushoz, forogtunk az ebédlö nagy asztala körül, beleakadtunk a szönyegbe, karácsonyfába. Végül boldog szédüléssel zuhantunk a hálószoba ágyára. Egy pillanatig moccanatlanul hevertem Zsuzska puha testén, arcomat válla hajlatába fúrva. Szorosan befont hajából tarkóján elszabadult néhány pihe, csiklandozta az arcomat. Parfümöt még soha sem érzett böre friss szappanszagú volt. Ugyanaz a szappan, amivel az ágynemüt mosták. Nem tudtam, a párna illatát, vagy Zsuzskáét lélegzem-e be? Ajkam a pihék mentén indult föl a fül mögötti érzékeny bör felé. Félrefordított fejjel, talán lehunyt szemmel türte kedveskedésemet. Szorosan oldalunkhoz szorított kezünk véletlenül találkozott, éreztem, mohón megmarkolja, csípöjéhez simítja az enyémet. Azt hittem az intézet ártatlan játékai elvesztek lánykorommal. Ott mindannyian szerepet játszottunk, gondolatainkban hol a francia tanár, hol egy nyári gavallér képe jelent meg. Soha nem Grete csontos teste nehezedett rám, még ha tapasztalatlan érzékeim reagáltak is eröszakos simogatására, csókjaira. De most, hogy három hónapja nem fogadhattam magamba I. jogarát, nem indulhattam órákig tartó felfedezöútra értö, tapasztalt irányítása mellett, most lángra lobbantam. Felidézödött bennem Zsuzska mezítelen teste, ahogy I. alá szorul, ahogy segítö kezem kelyhébe igazítja I. phallosát. De nem I. – t kívántam, hanem Zsuzskát, a karcsú, mégis telt lánytestet. A puha, de feszes melleket. Szerettem volna felkúszni a vékony bokáktól a vaskos combokig. Szerettem volna, ha nekem tárul fel a combtöveknél sürü, fekete erdövel koszorúzott szemérme. Zsuzskában hasonló vágy munkálkodott, ajkaink mohón tapadtak a másikéra. Ugyanazt az édes, puncsízü nyálat éreztük egymás nyelvén, fogain. S a szivárgó vérét, ahogy mohóságunkban felsértettük egymás ajkát. Minden tartózkodást ledobva, két birkózóként gyürtük egymást a vetetlen ágyon. Erös kezével fenekemet szorítva préselt magára, én keblei halmát markoltam, nem törödve azzal, hogy fájdalmat okozhatok.

– Várj! – szisszentem fel egy harapás után.

– Hiszen tönkretesszük az ajándékodat.

Zihálva emelkedtem fel, fordítottam hátat Zsuzskának, várva, hogy kigombolja a ruhámat. A szokott mozdulatok mindkettönket megnyugtattak. Zsuzska óvatos mozdulattal hajtotta kettöbe ruhámat, eresztette a szék támlájára, mellé simította a harisnyákat, nadrágomat. már csak a könnyü, rózsaszín combinett maradt rajtam. Aztán ö következett. Ugyanazzal az áhítattal türte vetköztetését, mint az elöbb az új ruha felvételét. Az elöbb nem törödött vele, de most úgy emelte karját, lábát, mintha még az érintés is kárt tehetne bennük. Engedelmeskedett segítö kezemnek, de a lehulló ruhadarabokat már maga hajtotta össze. Ölén sötét, nedves folt ütött át a vékony selymen, nem tudtam megállni, hogy ne simítsam végig. Elpirult, felnyögött. Kilépett nadrágjából, a sötét háromszög arasznyira van az arcomtól. A kezemmel befurakszom lábai közé. Olyan nedves, hogy a váladék lecsurog a combján. Ujjaim könnyedén csusszannak a telt ajkak közé.

Másik kezemmel popsiját karolva átölelem, arcomat hasára, köldökére simítom. Szeméremajkait nem látni a lucskos bozonttól, csak ujjaim alatt érzem, hogy kemények, síkosak. Zsuzska könnyedén fogadja be két, majd három ujjamat. Egyre gyorsabban simogatom, ujjaim ki-be járnak, kelyhe szétnyílik, fejemet magához szorítja. Könnyedén himbálódzik, csípöjével követi elhúzódó kezemet. Halk sóhaj szakad ki belöle, engem elönt boldogságának böséges áradata. Ahogy elengedem, megtántorodik. Tudtam, hogy így is lehet. Rég felfedeztem, hogy a saját kezemmel is okozhatok örömet magamnak. De soha ilyen észvesztö, drága kéjt. Zsuzska áradásának illata, íze engem is az önkívület felé hajt.

Várakozó mosollyal feküdtem az ágyra, combomat hívogatóan kitárva. Az én drága virágom már duzzadt pirosan, teljes pompájában kinyílva lüktetett. A gyér szöke pihék alig takartak belöle valamit. Úgy éreztem mostani állapotomban nem Zsuzska ujja, de I. tagja sem lenne elegendö számomra. Lehunytam szemem és azt képzeltem, I. vaskos teste nehezedik rám, teljes erejével belém hatol, súlya megroppantja keskeny csípömet, kiszorítja tüdömböl a levegöt.

A gyengéd érintés úgy hatott rám, mint a villámcsapás. Zsuzska barna fejét láttam fehér combjaim között. Óvatos, apró csókokkal hintette tele lángoló ajkaimat. Úgy játszadozott vele, mintha valóban a számat csókolná. Rátapadt, beszívta ajkai közé, nyelvével simogatta a duzzadt szirmokat. Fogai közé csípte a bört combtövemnél, amit csípöm hálás rándulásokkal fogadott.

Nyála összekeveredett az én kelyhem nedveivel. Nyelve egyre merészebben mélyedt belém, s én egyre szaggatottabban lélegeztem, éreztem, közeledik az oly régen nélkülözött drága kéj. Aztán ezer csillagszóró robbant, s alig sikerült Zsuzska fejét eltolni, mert éreztem, nem tudom visszatartani természetes szükségemet, ami a gyönyör nedveivel együtt hagyta el ölemet. Mégsem illö így köszönni meg az ö okozta gyönyört. I.-vel is jó volt, mindig csodálatos volt, még az elsö alkalom is. De soha ilyen észveszejtö, radicalis, már majdnem fájdalmas gyönyört nem éltem át, hogy hüvelyem még a vizeletet sem volt képes visszatartani. Lassan tértem magamhoz, láttam, hogy Zsuzska is hasonló állapotban van. Az ágy elött térdepelt, arcát a paplanba temetve, ölébe markoló kezét combjaival szorítva. Felemeltem, és a lassan hülö szobában a paplan alá bújva sokáig hevertünk egymáshoz simulva. Ölemet Zsuzska popsijához szorítva hátához öleltem magamat. Jobb kezem telt mellén nyugodott, a balt meleg combjai közé fúrtam. A paplan úgy borított minket, mint odakint a vastag hótakaró a gyümölcsöst. S mi bágyadt kielégültségben öriztük egymás melegét.

(még mindig lesz folytatás …)