IV.
1915. április 29.
Az erdöt mintha frissen takarították volna. Sehol egy kidölt fatörzs, lehullott gally, egy piros fejü galóca, vagy sárga rókagomba. Nem látszott egyetlen csenevész áfonyabokor, sehol elpottyantott nyúl vagy özbogyók. Csak a vörös tülevelek vastag szönyege, amely elnyeli a lépéseket. Csak saját lélegzetem erösödö zihálása, ahogy felfelé kapaszkodom a szálegyenes fenyötörzsek között. S a távolból a vadat üzö farkasok csaholása. Tudom, hogy farkasok, csak azért csaholnak úgy, mint a kutyák, hogy fenyegetö jelenlétükre figyelmeztessenek. A sürü erdö alig enged át valami világosságot, pedig odafönn az esztenán még süt a nap. Meztelen talpamat szúrja a fenyötü, felsérti a levélszönyeg alól kivillanó csupasz szikla. Feljebb jutván a fák egyre alacsonyabbak, dús ágaik már elérik fejemet, hajamba kapaszkodnak, visszatartanak. A morranások egyre közelednek, már hallani a síkor tüszönyegen meg – csúszó talpak kaparását, ahogy helyreállítják a súlyos test megingott egyensúlyát. Eltévesztettem az összeszoruló fák közt nyíló keskeny ösvényt. Az ágak karomat, arcomat, ruhámat tépik, amíg köztük, rajtuk csörtetek. Elérem a derékig érö haragoszöld törpefenyök kusza szövevényét. Egyszerre felragyog a nap, elhalkul mögöttem az üldözö falka csaholása. Az ö leveleik nem szúrnak, puhán simogatják combomat, az árnyékukban lapuló hüvös sziklák enyhítik sajgó lábam fájdalmát. Szemem elött kitárulnak a havasok. Lent a félelmes, sötét erdö, fölötte a haragos, szinte már kékes törpefenyök birodalma, amelyet széles hófehér márvány lépcsösor tör meg, szelíden vezetve fel az onnantól már lankás legelöre. A legelö selymes füve élénk zölden lágyan hullámzik a simogató szélben. A fütenger közepén Sophie áll hosszú, selyem hálóingben, melynek alját fel – felkapja a szél, végigsimogatja vele az amúgy is hullámzó füszálakat. A lépcsösor tetején álló legények kíváncsian, mosolyogva szemlélik közeledtemet. Széles börövük fényes réz és ezüst veretein megcsillan a napfény. A hosszúnyelü fejsze némelyiknek könyökhajlatában bújik meg, némelyik arra támaszkodik. Sophie messziröl integet, ahogy fellépek az utolsó lépcsön, a vékony selyembe kapaszkodó szél pontosan kirajzolja alakját, mintha meztelen lenne. A selymes zöld füben oldalról hatalmas medve gurul mellém. Érdes nyelve végigsimít a vádlimon, busa feje szoknyám alá búvik. A legények nevetnek.
– Ne félj! Nem bánt. – nem bánt. Hisz ez csak Misu, a Ionica szelídített mackója. De hol van az orrából a karika, és hol van Ionica, hogy elráncigálja az elszemtelenedett állatot. Ez feldönt, meghemperget a magas füvü réten. A legények hosszúnyelü baltáikkal a kézben nevetve nézik a birkózást. Segélykiáltásaimat hallatlanul hagyják, nem segítenek.
– Ne félj! Nem bánt! – bíztatnak, és elsorjáznak a rét közepe felé Sophie irányában. A kék égen bárányfelhök nyája rohan, míg el nem takarja elölem a nagy, barna medvefej. Nyála, lehelete émelyítö, hosszúszörü bundája bogáncsos, mindenféle piszoktól összeragadt loboncok. Az ordasok, akik otthagytak engem a medvével, Sophiet kerülgetik, kiáltok, de ö nem veszi észre a veszélyt.
– Ne félj! Nem bánt! – bíztatják öt is. Piszkos, durva kezek markolnak a vállába, mellébe, ölébe. Sophie iszonyodó szemmel nézi a medve súlyos, loboncos bundája alatt eltünö testemet, de elzárják útját, lefogják, nem engedik közelebb. Az egyik utánakapó kéz hálóingébe markol, lerepeszti róla a gyenge selymet. Egy bütykös ujj, nem törödve az irtózat sikolyával pihés ölébe markol, beléhatol. A medve, vöröslö, hegyes tagja forrón lüktet, és tovább duzzad odabent, irtózatos erövel feszítve bensömet. Piszkos mancsa leszorít, ujjnyi karmai gömbölyü vállamba mélyednek, érzem, meleg, piros vér csurran a füre. Látom a füben heverö baltákat, a legények mohó tülekedését Sophie kiterített, meztelen teste fölött. Hallom a ráboruló alak elégedett hördülését, félrehemperedését, a soron következö mohó vetödését a sápadt combok villás ágazásába. A medve rettenetes löketeivel présel a füre, földbe. Kiáltanék, de már nem látom az eget, nem a vadállat döngöl egyre mélyebbre, hanem odalentröl húz valami. Kétségbeesetten kapaszkodom a hosszú, loboncos szörszálakba, amelyek kicsúsznak kezemböl, és egyre messzebbröl hallom Sophie kiáltásait.
Zsuzska sikoltására ébredtem. Csatakos hálóingben, remegve kuporgott az ágy sarkában. Az apró fülkét alig világították meg a csillagok. Megnyugtató simogatásomra, akadozó hangon beszélte ki magából rémálmát. A rettenet elmúltával csak lassan csitult zokogása. Fejét vállamra hajtva simogattam barna fürtjeit. Éreztem, most nem lehetek vigasza, amiképpen igazából ö sem vigasztalhat meg engem. I. távozása óta egyre reménytelenebb kilátástalanság, rezignáció kerített hatalmába bennünket. Tudom, hogy Zsuzska értelmének, s lelkének felszabadítása, melyet oly ujjongó és dacos lelkesedéssel szorgalmaztam, nagyon homályos kilátásokkal kecsegtet. Kötödésünk, s egymásrautaltságunk nem vezethet újabb rabságához, mely kizárólag az én testem marcangoló kéjvágyának csitítását szolgálja. Társadalmi kiszolgáltatottságát nem válthatja fel a görög szerelem oltárához bilincselése. Szerelmem valódiságát iránta csak azzal igazolhatom, ha nem kényszerítem büntudatra, nem gátolom természetes vágyainak kibontakozását. Ha vissza – és bevezetem öt a számára általam feltárt polgári életbe, igaz társat keresek neki, kegyetlenül elszakítva a közöttünk lévö kötelékeket. Magam pedig maradok I.-nek a világ szeme elé vont fátyla, aki bensöjében remegve tudja, hogy férje vágyainak csak részben, szigorú korlátok között lehet tárgya. Aki tudja, hogy testéhez, mely oly sok férfi számára vágyak, és gyönyör forrása lehetne, épp a legszeretettebbet füzi hozzá csupán szelíd és gyengéd kötelesség, az emésztö, pusztító szenvedély helyett. S még máson tapasztalt, másra vágyó érzékeinek felajzására is oly ritkán van alkalmam, a kegyetlen, részvétlen, vérgözös hadakozás közepette. (A Teke Burun mellöl – de másként szerettem volna megtanulni ezeket az egzotikus neveket – érkezett nyugtató sorai is csak kínzó kétségeimet élesztgették: „Szorongatott helyzetünkben is fényes reményekre ad okot Hans következetessége az Ermattungsstrategie alkalmazásában, amellyel véres kilátástalanságra ítéli ellenfeleink mégoly makacs törekvéseit is…” Tehát ott van, vele, ágyúdörgés és lángok közepette. Férfiak, harcosok, bajtársak között, amely vonzással én soha, semmilyen körülmények között nem lehetek képes versenyre kelni. Lassan indulnak meg könnyeim. A gyöngyök Zsuzska arcára peregnek, az övével összekeveredve futnak le hálóingére, átáztatva a telt melleit rejtö fehér vásznat. ö részvétem jelének érzi feloldhatatlan magányom siratását, szorosabban bújik hozzám, jobb karjával átölel, balja végigsimítja térdemet, combomat. Lassan ringatni kezdem, csak most érzem, felhúzott lába, hozzám simuló tompora süti oldalamat. Lehunyt szemmel adom át magamat óvatos simogatásának, még pergö könnyekkel engedek kezének utat ölemhez. Értö ujjai otthonosan keresik kelyhem bejáratát, amíg ajkaim lecsókolják a sós könnyeket arcáról. Az ismerös, meg – hitt simogatás elmossa emésztö gondolataimat, félelmeimet. Zsuzska ujjai végigsiklanak combhajlatom érzékeny börén, elidöznek szöke pihéim szélén. Egész testem libabörös lesz, ahogy borzolja szörzetemet. Ernyedten, combomat elvetve élvezem, ahogy végigfut duzzadt, a nedvességtöl összetapadt ajkaimon, ahogy ujja óvatos nyomását érzem ott, ahol a legjobban szeretem. Könnyeinktöl sós nyelvemet ajkai közé csúsztatva jelzem, már készen állok fogadására odalent, remegve várom fürge, játékos ujjait. Lassan hatol belém, mélyen, aztán eltávolodik, síkos ujjával végigsimít, fel egészen a köldökömig. Nyelvével közben pontosan jelzi, követi ugyanazt a ritmust, mint ölemben. Végignyalja felsö ajkamat, fogam közé hatol, nyelvemet keresi. Kezemet megpróbálom a rég frissített szalmazsák s teste közé eröszakolni, nem megy, hát gömbölyü vállán, kerek csípöjén simítok végig. Engedelmesen emelkedik meg, felvonja hálóinge alját, csupasz fenekével ül tenyeremre. Dús bozontja csurom nedves a rémálmok okozta verejtéktöl, s a feltámadott vágytól. Felhúzott térdei, összeszorított combjai szükké teszik a bejáratot, melyet két felmeresztett ujjal ostromlok. Rájuk ereszkedik, s ringatózni kezd, közben babusgatja ölemet. Ajkunk, nyelvünk egymásba folyik. A felhöjárta, csillagtalan éjszakában nem látjuk, csupán érezzük egymás forróságát, illatát, a havasokról fúvó szelet, a Márvány tenger távoli moraját, ölünket, testünket elborító lassú hullámait. Hosszú, álomtalan, ájult alvás után ébredünk. Mégis tavasz van, a virágzó fák, a friss szélben is kimerészkedö zúgó méhek elüzik az éjszaka szorongásait. Ismereteim nem elegendöek a pontos analysis felállításához, de Zsuzska borzalmas álmát így is értem. S érzem a fenyegetést, mintha magam álmodtam volna. Lejegyzése közben fájdalmasan hatoltak belém a kegyetlen, durván ágaskodó tagok, sosem tapasztalt böséggel töltve meg kelyhemet magjukkal, amely kicsurrant, s vastag patakokban öntözte combomat. Furcsa, félelmes érzés volt, melyben vergödö szívem rettenete nem értette ölem örült lüktetését.
1915. május 6.
Goldman mindig pontosan érkezik, és soha üres kézzel. Egy vég anyag, rég nélkülözött divatlapok, vagy legalább egy doboz praline mindig elökerül. S nekem eszem ágában sincs megsértödni látszólag suta gavallériáján, látszik, örül örömemnek. Nem alázatos, de tisztelet – tudó. Tanácsait mindig úgy adja, mintha tétova gondolataim már bennem bujkáló folytatásai lennének, melyeknek ö csak fonalát vette fel. De tartalmuk tapasztalataim szerint józan, pontos és megszívlelendö. A hegyes csacsihasú, görbelábú kujon Zohonczy épp ellenkezöleg. Bizalmaskodó, nyálkás mindenbe szimatolásával undorít. De tavasz van, úgy látszik, tüzelnek a kutyák, hát meglátogatott. (A szót ö használta, durván, kíméletlenül, arcomba kergetve vele a vért.) Kettejük tanácsa most egyezik, s úgy hiszem, I. sem mondana mást. Goldman azt ajánlja, fokozzam a szeszfözde termelését. Biztos forrásból tudja, hogy a nagy szeszgyárak gabona és burgonyakészleteit korlátozni fogják, a hadi szükségletekre való tekintettel. A mi valódi gyümölcspárlataink azonban nincsenek veszélyben, s elöre láthatólag árukat sem fogják maximálni. Az asszonyok, lányok áldani fognak, ha átveszem összegyüjtött gyümölcseiket. Goldman, mint mondja, még cukrot is képes organizálni, pedig az, szigorúan ellenörzött, hadifontosságú termék. – Ne gondolja drága kisasszonykám, azazhogy bárónö, hogy ez csak egy szegény zsidó kereskedö hazafiatlan écája! Higgye meg, nálam nagyobb urak is ragyogó üzleteket csinálnak ezen a háborún. – magyarázkodik kétkedö pillantásomra. De a fürészmalom már nehezebb dió, oda erö, s férfikéz kell. Pedig talpfára, gerendára, pallóra minden mennyiségben vevö a hadsereg. Kell az, vasúthoz, a Deckungokhoz az árokharcban. Nem oly fényes, kardcsillogtatóak már a csaták, mint régen. Ismerem én ezt I. elbeszéléseiböl. Ám az újabb és újabb korosztályok berukkolásával egyre nehezebb hozzáértö munkásokat találni. Zsindelyt hasítani kitünöen tudnak az öregek, de a vastag szálfák szabásához, faragásához férfierö szükségeltetik. Itt találkoznak Goldman és Zohonczy javallatai. A jegyzö, felkeresvén, muszka hadifoglyokat ajánlott a fakitermeléshez, feldolgozáshoz. Mint mondotta, könnyen el tudná intézni, s olcsón megszámítja öket.
– A falunak meg jót tesz a vérkeveredés. – füzte hozzá kacsintva. Aztán váratlan durván, az ablakon át a teregetö lányokat nézve:
– Hadd legyen férfi is a háznál, mert a tüzelö szukák csak egymás lukát nyalják. Arcomba szökött a vér. Hogyan merészeli ez a sánta görcs? Vajon mit tudhat, s kitöl?
– Hozhatom öket? – néz rám vizslatva. Arcom pírja immár haragom jele. Mit akar tölem ez a sánta ördög? Hogy van bátorsága tudtomra hozni, hogy hegyes pocakja alatt kinek az irányába ágaskodik vesszeje? S valójában kit akar meghágni ez a nyomorult vén kéjenc, akiböl a bensö mocsok oly nyilvánvalóan kiütközik? Az öszön Zsuzskát csábította volna házukba. Mióta puskalövést hallott a birtok erdeje felöl, nekem ajánlkozik társamul magányos éjjeli lesekre. S közben folyik a nyála, ahogy reánk néz.
– Majd az öszön jegyzö úr, talán. A nyarat nem töltjük idehaza. S ha szükséges, hadifontosságú gazdálkodóként magam is igényelhetek munkáskezet. Köszönöm jóindulatát!
1915. május 8.
Igen, ezt kell tennem. Elutazni, emberek közé menni. Megmutatni Zsuzskának a világot, hogy aztán fájó szívvel szárnyára bocsáthassam a havasi fenyök vadgalambját. Keressen magának párt, igazit, akit elfogad a Világ, akivel fészket rakhatnak, fiókákat nevelhetnek. Csak távol tölem, távol, hogy sajgó testem meg ne kívánhassa forró ölének nedves erdöillatát. Hirtelen támadt elhatározásomban rögvest a kofferokat kerestem elö, amelyek épp egy éve voltak utoljára használatban. A félreesö kamrában persze a szükségesnél jóval több útiládát, dobozt találtam. Némelyik a legkülönfélébb lomokkal, egykor tán kedves emlékekkel telve. Az egyik, számomra ismeretlen koffer oldalán kedvesen ismerös címkéket fedeztem fel: Abbázia, Velence, Verona. Nincs egy éve, hogy nászutunkat töltöttük Itália kora nyári melegében. Vajon nem lesz túl fájdalmas épp ezt megmutatni Zsuzskának? Mesélni neki a ragyogó Velencéröl, etetni a galambokat, arcunkat fordítani a sós tengeri szélnek, nem törödve börünk gyenge fehérségével. (Bár épp erre Zsuzskának kora gyermekkora óta soha nem volt módja ügyelni.) Elmenni ugyanabba a panzióba, ahol éjszakáinkat töltöttük, s éjszaka, tárt ablakok mellett vidám derüvel mesélni a kurtizánokról. Akik oly megbecsültek voltak a városban, hogy a patríciusasszonyok mellett foglalhattak helyet a templomban.
A súlyos, metszett kristálytálon tört jéggel hütve vérpiros eprek csillogtak. Az egyetlen gyertya fényében a jégszilánkok átvették a gyümölcs színét. Mellette karcsú kehelyben sápadt sárga pezsgö, kedvemért, és mélytüzü, rubinszínü malváziai I.-nek. Kis tálban kékesfekete és méregzöld olíva fénylik. I. kedveli fanyar, sós-kesernyés ízét. ö már háziköntösben van, én könnyü pongyolában felhúzott lábbal kuporgok az egyik karszékben. Nézésemmel siettetem a gyertyát, tudom, csak utolsó lobbanását várjuk, s beleborzongok a gyönyörüségbe attól, ami utána következik. Elölegképpen I. ölébe helyezem lábamat, aki simogatja rüsztömet, vékony bokámat, keze elkalandozik térdemig, lopva feljebb is, aztán vissza. Apró lábam kényelmesen búvik meg tenyerében. Az ablakon túl galambok burukkolnak.
– Hallja? – súgom, nehogy elriasszam öket.
– Hallja a galambokat? – mosolyog.
– A galambokat? Sötét éjszakában? Nem kedvesem, nem hinném, hogy a San Marco galambjai turbékolnának a szemközti panzió szobájának mélyén. Sokkal valószínübb, hogy Velence kurtizánjainak valamelyik örököse halmozza el kegyeivel kitüntetettjét.
– De szépen beszél egy rosszlány sietös öröméröl. – válaszolom csalódott, durcásan.
– Ó, nem lehet másként. A velencei kurtizánok három évszázadon át voltak a város legfényesebb ékkövei. Böségesen adakozók, ám mindenkinél jobban értettek hozzá, hogyan rejtsék az illem, a tapintat, s az eszesség álarca alá a bujaságot.
– Minek azt rejteni, ha úgyis csak azt kereste mindenki náluk, rajtuk?
– Téved kedvesem. A testi kéj, csak koronája Erosnak. A kurtizánok értettek a zenéhez, költészethez, festészethez, a fül, a száj, a szem müvészeteihez. Talán római öseiktöl örökölték müvészetüket. Így társaságuk egyszerre volt mennyei öröm a testnek és a léleknek. Nevük úgy vonzott, mint manapság a leghíresebb színésznöké. Amikor Aretino, kinek pajzánságai nem valók az Ön fülének, vacsorára hívta Tiziano-t, s más barátait, azt írta a meghívóra: „Az étkek két fácán, s Signora Angela Zaffetta.”
– És mindannyian megkóstolták vacsora után ezt a Signora Angelát? – helyezem csupasz lábamat pajzánul az ölébe.
– Ó, minden bizonnyal. – simogatja mosolyogva két ujjal a bokámat.
– És ez a vendéglátó, ez az Aretino, meséljen nekem a pajzánságairól.
– Hogyan mesélhetnék olyan pajzánságokról, amelyek nem fiatal hölgyek fülének valók. – nevetett. Lekoppintottam a gyertyát, és vékony pongyolámban, felhúzott térddel az ölébe kuporodtam.
– Súgva, halkan meséljen! – karoltam át nyakát.
– Nagy krónikás volt, Mindent tudott Angeláról, Veronicáról, s a többiekröl. Szeme elött semmi nem maradt rejtve, és semmi nem volt szent. Tolla mindent hüen megírt. – kezdte a mesét egészen közel hajolva, hogy lehelete nyakamat csiklandozta.
– A hölgyek többnyire saját házukban fogadták barátaikat. A barátok általában megegyeztek, hogy melyik éjszaka, ki fogja örizni a hölgyet a megfázástól. E barátságokban nem volt helye féltésnek, gyakran hosszú évekig tartottak a hölgy s lovagjai között. – simította végig teljes hosszában combomat, tenyere popsimra borul, szavait apró csókok szakítják meg.
– Gyakran rendeztek közös, vidám lakomákat, melyek napokig tartottak, a lagúnák eldugott szigetein. Tréfás versekkel, vagy épp végrendeleteik megírásával múlatták az idöt. Madonna Veronicára például tollas, puha ágyat hagyott egyik barátja, mondván, jó hasznát fogja venni.
– És szép volt ez a Veronica? – kérdezem súgva.
– Arany haj. – téved ajka leengedett hajamba.
– Kék szem. – csókolja meg egyenként.
– Fehér, magas homlok, szív alakú arcocska. – fogja két tenyerébe az enyémet.
– Piciny, hegyes áll, és vékony, piros ajkak. – de innentöl már nem folytatja. Erös szája mohón tapad az enyémre, már nem zavar dús bajusza. Óvatos, apró harapásokkal ízlelgetem az ajkát, egy kicsit még érzem a kesernyés, fanyar olívát. Karja átöleli vékony derekamat, és keresi a köntösömön nyíló rést. Gyorsan megtalálja az utat ölemhez. Mindig meggyözödött róla, vajon felkészültem-e már fogadására. Nászutunkon, bizalmam növekedésével már egyetlen érintése, egyetlen pillantása elegendö volt ahhoz, hogy érzékeim lángra lobbanjanak. Aztán gyakran fájdalmas csalódással hütött le a felismerés, hiába hozzám simuló csípöje a gondolában, ha odafönn süt a nap. Hiába térdünk összekoccanása az asztal alatt, ha körülöttünk annyian ebédelnek. De most sötét volt, éreztem a vékony selymen át popsimnak feszülö férfiasságát. Egyedül voltunk, s mégsem egészen. A keskeny csatorna túloldalán a nyitott ablakot csak vékony függöny takarta. A gyenge világítás sejtelmes alakokat rajzolt szemem, s képzeletem elé.
– Látja? Látja a galambokat? – fordultam ölében az ablak felé, hátamat I. mellkasának vetve, akinek tenyere forrón simult ölemre. Két sarkamat combja mellé támasztottam, hogy könnyebben hozzám férjen. Odaát homályos, kerek formák hullámzottak a széles, paplanos ágyon. Mindkét alak nem volt kivehetö, de az átszürödö hangok, melyeknek nem állhatta útját függöny, nem hagytak kétséget a felöl, mi történik odaát.
– Herculesi termet. – kuncogta I., beletörödve indiskret kíváncsiságomba.
– Maguk férfiak! Egyszerüen kövér, agyonnyomja szegény lányt! – súgtam vissza.
– Nem úgy hallom. – nevette el magát, s feltürve köntösömet, óvatosan ültetett magára. Vékony, fehér combjaim világítottak a sötétben, I. szája nyakszirtemen, fülemen vándorolt. Mohó szemmel néztem a szemközti panzió ágyának egyre vadabb hullámzását, füleltem az egymásba fonódó testek örömteli hangjaira. Sarkamat a karszék kárpitjára támasztva, kezemmel megfogódzva segítettem I. löketeit, semmit sem sokallva phallosából. Nem nyomott agyon, nem préselt az ágy puha matracába. Átadta magát csípöm hintázásának, tenyerét apró kebleimre tapasztva szorított magához. S csak akkor árasztott el forrón és böven, amikor érezte, hogy lélegzetem elakad, szívem majd kiugrik a helyéröl, és elernyedve ereszkedem ölébe, teljes hosszában magamba fogadva jogarát. Kimerülten, nevetve néztük az odaát egyre hevesebb, végeérhetetlennek tünö légyott homályos jeleneteit. I. két karjába emelve, ölében vitt a fürdöszobába. Aztán ágyunkba bújva várta, hogy megtisztálkodva melléje feküdjek, s széles mellére simulva szunnyadjak el. A felragyogó reggeli napsütésben kíváncsian néztem a szemközti panzió bejáratát. I. észrevette pillantásomat.
– Elmentek már, minden bizonnyal. S a nappal mindig mást mutat, mint az éjszaka. – mondta bölcsen. Nem lett igaza! Középkorú pár lépett ki az ajtón. Juno-i termetü nö, súlyos mellei, vastag dereka pattanásig feszítették ruháját. Arca már kora reggel fénylett, felvetette szemét a napra. Állán jól látható, erös szakállkezdemény, felsö ajka fölött sötét pihék. Mély, búgó hangon, olaszul mondott valamit beléje kapaszkodó férjének(?). Aztán öles léptekkel vonszolta magával a fejjel alacsonyabb, nyeszlett, vékony bajszú férfit. Nem tudtam megállni, arcomat I. zakójába temettem, és nevettem, nevettem, nevettem …
Alig egy éve volt. Igen, megyünk, utazunk, ragadom fel határozottan a címkés koffert. Valami koppan benne. Egy könyv, versek, Rilke. Én kedvelem, de hogy I. ilyeneket olvas? Belsö oldalán ajánlás, I. ismerös írásával: Igaz barátsággal Christine-nek:
„Wenn wir uns aneinander halten,
Du am jungen, König, ich am Alten,
Sind wir fast wie ein Gestirn das kreist.”
öszinte híve: I.
Az ajánlás válasszal folytatódott, lila tintával, határozott vonásokkal, de láthatóan nöi kézzel:
„Doch auf welchen Saiten greif ich dir ihr dunkles Lustgestöhn?”
El nem múló szerelemmel: Christine.
A könyv lapjai közé szorítva egyetlen szál virág. A ciklámen szirmai megörizték még halványlila színüket, de vigyázatlan érintésre szétporlana, eltünne. Vajon melyikük tehette a könyvbe? A tintából ítélve az ismeretlen Christine. Aki nem fogadta el a verseket? Vagy elfogadta, de oly fontosnak tekintette a választ, hogy visszaküldte? „El nem múló szerelemmel…” – írja. Mikor írta, hol írta, miért pont ebben a kofferben találtam? Ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, akivel I. Velencében, Veronában, Ravennában járt?
Másnak is mesélt már a kurtizánokról, Theodoráról, Tizianoról, a bágyadt arany napfényröl. Találhatok-e még valami utalást az ismeretlen Christine-re, bármi csekélyt. Van-e jogom keresni? Valójában mit tudok én I.-röl, kihez oly hüséges szenvedéllyel ragaszkodom? Kivel ez idáig alig néhány hónapig osztottam meg életemet. Lehet, hogy csak az éretlen bakfisnak imponált tapasztalata, határozottsága? Nem épp ártatlanságom jele-e szenvedélyes kötödésem? Beletekinthetek-e valaha abba a negyedszázadba, amit nélkülem élt meg? Milyen titkok várnak még rám? Élete könyvének mely ismeretlen oldalaiba kell még beleolvasnom? S mely oldalai maradnak örökre rejtve, ha nem tér vissza, sajdult belém a fájás. Vigyázva csúsztattam vissza a lepréselt virágot. Felajzott képzeletem tragikus, szomorú történetet képzelt mögéje, amelyben a ciklámen az utolsó találkozás fanyar, melankolikus emléke csupán.
1915. július 21. Zernez.
Zsuzska szeme elött egyre inkább kinyílik a világ. Hogy ez a világ már korántsem azonos az akár csak egy év elöttivel, azt ö nem tudhatja. Számára minden új, szép, néha zavarba ejtö, de mindenképpen izgalmas. Ha egy úr karját nyújtja neki, hogy lesegítse a vonatról, még elpirul. De a hotelfiúk egyébként bosszantóan tolakodó hajlongását már megszokta. A német nyelvü étlaptól már nem jön zavarba, csak többet ne kelljen mondania három mondatnál. Számomra sok-sok apró jel mutatja, hogy egyetlen év alatt hosszú korszakokat ugrottunk át, s a világnak valami édes bája, amibe bakfiskoromban épp, hogy csak belekóstolni tudtam immár visszavonhatatlanul a múlté. A levelek, melyekbe oly sok apró titkunkat rejtettük, rájuk bízva élményeinket, ujjongásainkat és csalódásainkat, most elmosódott hosszúkás vörös pecsétekkel érkeznek: Zensuriert K. u. K. Militarzensor … Hát kinek szánom én rajongó soraimat, fantáziám buja játékait, ölem remegését? Valami front mögött üldögélö, szúrós tekintetü, tintaceruzát rágcsáló hivatalnoknak? I. sorain is érzödik a gondolkodás szemérmes fegyelme, ha levelét a szokásos módon a tábori posta gondjaira bízza. De legutóbb már Grete híradásán is ott virított keresztben a visszataszító pecsét. (Persze, német barátaink mindig, mindenben következetesebbek.) Látszólag természetes, hogy mindenütt megszaporodtak az egyenruhák. Ám úgy tünik, aki egyenruhát húz, annak a lelke is katonává válik. Nem tolakodóbbak, vagy udvariatlanok, nem, csak célratöröbbek és határozottabbak lettek. Nincs idö virágcsokrokra, hosszú sétákra, lassú hódításokra. Ki tudja, mit hoz a holnap? S szépek persze, szépek a fényes egyenruhák, csak abba a sebesült vonatba be ne tekintettem volna, amelyik Pesten vesztegelt mellettünk a harminc fokos melegben. A vonatok, a vonatok is mások, mint a tavalyi felvirágozott, nótázó szerelvények. Az Itáliába tartó katonavonatokon a lelkesedést komor elszántság váltotta föl. Az újságok tördöfésröl, a szövetségi hüség álnok megszegéséröl írnak. Lehet, nem tudom, a dögevöknek mindig jó a szimatuk. Mikor csodálhatjuk meg újra Velencét, Veronát? A csapatok a föld alá bújnak, a sziklákba vájják a Deckungokat, ahova csak a mozsarak morajlása hallatszik le. Ez élet-halál harc, amely csak az ellenfél végsö kimerülésével érhet véget. De addig hány lombhullás lesz még? Itt béke van. Nem arról van szó, hogy nincs háború, az sincs. A lelkek örzik nyugodt magabiztossággal a békét. Tudják, hogy ami tegnap volt, az ugyanúgy lesz holnap is. A fü nöni fog, az állatok szaporodnak, a hatalmas sajttömbök mély sárgára érnek a polcokon, és nincs az a hadi szükséglet, hogy hamarább emeljék le öket. Pesten ért minket az olasz hadüzenet híre, csakúgy, mint Grete levele: találkozzunk Svájcban, látogassuk meg az intézetet. Hát megváltoztattuk úti célunkat. I. pártolta szándékomat, hamarosan ö is az olasz fronton lesz, így találkozásunkra is nagyobb a remény. Szüleim épp Pesten idöztek. Anyám lelkesen helyeselte utazásunkat, de Zsuzskával szemben képtelen volt idegenkedését legyözni: „Cselédnek a konyhában a helye. Hogy kavarja a teát ez a leány?” – dohogta. Apám kedvtelve nézegette Zsuzskát, régimódian bókolt neki, és felháborodottan utasította el svájci terveinket: „Neked kötelességed a birtok irányítása. Az nem maradhat gazda nélkül.” ö, aki kicsiny gyermekkorában látta utoljára nagyapám, épp dobra kerülö birtokát. S fél életét hivatalában töltötte, a másik felét meg kávéházakban. Véleményük oly nyilvánvaló volt, hogy elöre kottázhattam volna.
Svájc nem változott, ahogy Grete sem. A Jugendstil s a Körperkultur lelkes híve. Minden hajnalban felkeresi a jeges vizü patak rejtett kanyarját, s alapos fürdözés után a maga természetes meztelenségében végzi tornagyakorlatait. Bár a tenger azért jobb, hiszen ott kimerítö úszással kezdheti a napot. Nem idegenkedem a hideg víztöl, ám reggelenként jobban kedvelem a meleg tejeskávét friss zsemlével. Hát hiába hív. – Jó lesz, ha te is körülnézel, mert még utánad lopakodik valamelyik legény a házból. Akkor aztán kereshetünk magunknak másik szállást. De Grete nem tart az utána osonó legényektöl, vonzalmai sem változtak. Mint mondja, elég férfias ö ahhoz, hogy egyáltalán ne érdekeljék a férfiak. Igaz, termete majd másfél fejjel magasodik fölém. Csontos, szögletes teste csupa izom, és energia. A háborúról rövid véleménye: katona lenne, de ápolónö a világ minden kincséért sem. Persze ismertemén hajlamait eddig is. Tavaly számos, s hosszú levelembe került megbékíteni öt házasságommal. Szégyen, megbocsáthatatlan megalázkodás a köznapi Szokás, s Erkölcs elött, Szabadságom könnyelmü elvetése – írta. Zsuzskát csalódott elégtétellel szemléli. A „lám megmondtam”, s az „elhagytál, rútul megcsaltál” egyformán lángol szemében. Külön bosszantja, hogy Zsuzskát nem tudja kikérdezni, én pedig talányosan elzárkózom faggatása elöl. Nincs más hátra, árgus szemmel figyel minket reggeltöl reggelig. Egy parasztház emeletén lakunk, nagy közös szobában, sötét éjszakáig hallom forgolódását. Nem enyhítem éhségét, de érzéseimmel magam sem vagyok tisztában. Célzásai, simításai elöl azért is nehéz kitérnem, mert Zsuzskát napok óta alig látjuk. Néhány napja tévedtünk egy szomszédos portára, ahol híresen ízletes kecskesajtot készítenek, arra voltunk kíváncsiak.
– Viseld magadat, mert ha így látnak meg a kisasszonyok, sikítva menekülnek elöled. Azt hiszik maga Belzebub jelent meg elöttük. – veregette meg szeretettel a méltóságteljes, hatalmas kecskebak oldalát ékes magyarsággal egy jókötésü fekete legény. A kecskebak tekintélyes, vörös szerszámján valóban megakadhatott a szem, de itt Engadin hegyei közt az ízes magyar beszéd sokkal meglepöbb volt a kecske harci készültségénél. Zsuzska szegény, aki hetek óta hallgatásra, vagy akadozó mondatok keserves rakosgatására volt kényszerítve, most felszabadultan elegyedett szóba a legénnyel. A félig magyar, félig osztrák László Fraknóból érkezett a kecsketenyésztést, s sajtkészítést tanulmányozni. Tenyészállatokat kívánt haza vinni a családi gazdaságba. Gyorsan el is tüntek szemünk elöl, mire újra rájuk akadtunk, Zsuzska már az egyik állat mögött kuporogva mutatta, nálunk sem ismeretlen jószág a kecske.
– Mifelénk így fejik, hátulról. – magyarázta a legénynek, és a hófehér tej pontosan spriccelt a szük nyakú szilkébe. Azóta napközben sülve – föve együtt vannak.
Grete, azt hiszem, most már végképp nem érti tartózkodásomat. Végleg elvesztem-e a nöi nem számára, vagy csak Zsuzska „hütlensége” miatti csalódottságom okozza melankóliámat? Kétségeire hol egyikünknél, hol másikunknál próbál bizonyosságot szerezni. Velem vezényelteti tornagyakorlatait úgy, hogy testének minden ingerlö porcikáját szemügyre vehessem. Vagy Zsuzska derekát karolva indul vele esténként végeérhetetlen nyelvórákra. Sajnálom Grete-t, hisz öszinte barátságunkat, egymással hosszú éveken át megosztott titkainkat megtagadni nem kívánom. Kedélyem állandó hullámzása más okokból fakad. Egyrészt örömmel tölt el Zsuzska látható ragyogása, boldogsága, de tudom, az ö öröme csak az én magányomat teheti teljessé. Másrészt heteken keresztül nem kaptam értesítést I.-töl. Titkon remélhettem csak ígért találkozásunkat Abbáziában, most pedig Galíciából érkezett lapja eltemetni látszik terveinket. Odahaza a birtok hónapok óta János bácsi kezeire van bízva. Az ö nehéz kézzel, dülöngélö betükkel írott rövid levelei a legnagyobb jóakarattal sem nevezhetök kimerítö beszámolóknak. A metszö, friss levegö, a hófödte csúcsok, a nyugodt akkurátussággal dolgukat végzö svájci parasztok jó hatással vannak kedélyemre, de kétségeimet csak naplómmal oszthatom meg. Grete s Zsuzska nyelvórái egyre hosszabbra nyúlnak. Zsuzska elörehaladása csodálatos, annak ellenére, hogy furcsa, sosem volt németet sajátít el. A Grete-töl tanult kifejezések keményen ropognak fogai között, a gazdasszonyunktól, a háziaktól ráragadó, itt-ott olasszal kevert szavak lágyan énekelnek, így épp az én „irodalmi” tanításom látszik elveszni, de megérteti magát. Közben az újabb kétség: László kedvéért lemondok Zsuzska szerelméröl, de Grete mindent tagadó, mindennel szemben lázadó, excentrikus, háborgó vonzalmai miatt?
Megérkeztek, egymásba fogódzva lépnek be. Grete szökén, izmosan, diadalmas farkasmosollyal, Zsuzska gyöngyözö, gömbölyü, barna kacagással táncol körbe. Elragadják naplómat, maguk közé vonnak.
– Jetzt kannst du nicht fliehen! – közeledik Grete. Zsuzska telt karja hátulról ver bilincsbe, nevetö ajka cuppanós csókot nyom arcomra. Grete sietösen bontogatja ruhám elejét. Zaubermarchen, két bolond kobold.
– Hol dich der Teufel! – nevetek rá, de ajka már csupasz keblemen motoszkál. Zsuzska nyakamat, arcomat borítja el csókjaival. Pillanatok alatt meztelenítenek le, sodornak a legközelebbi ágyhoz.
– Hát ezt, hogy fundáltátok ki? – mosolygok Zsuzskára.
– Látnivaló volt. – válaszolja. Találékony, becézö kezeik alatt lángol a böröm. Pokolba háborúval, kétségekkel, meg nem érkezö levelekkel! Engedelmesen tárom szét lábamat Grete sürgetö kezének, halk nyögéssel felelek Zsuzska ölemen kutató ajkának. Csillogó, tágra nyílt szemmel nézem foglalatosságukat. Zsuzska az ágy szélére von, s térdepelve becézi oly régen kényeztetett kelyhemet. Grete mellettem térdel, erös keze végigfut csípömön, oldalamon, óvatosan játszik érzékeny mellbimbóimmal. Arcán áhítat, a rég várt diadal fénye. Hisz tudom, ezért érkezett ide. S hívásának engedelmeskedve, magam is igent mondtam neki. Kezemet térdei közé csúsztatom, combja forró, alsónemüje nyirkos, nedves. Zsuzska már megtalálta ölemben a piciny, lüktetö húsdarabot, ajkai közt morzsolgatja, beszívja, egyik ujját mélyen belém ékeli, amíg hálásan el nem árasztom nedveimmel. Grete elöredölve ajkamat keresi, régröl ismert kemény szája rám tapad, éles fogai játszadoznak velem. Zsuzska mögé kerülve szoknyáját hajtja fel, tomporát teszi csupasszá. Sürü szöke bozontja, duzzadt szemérme kívánatos gyümölcsként türemkedik elö combjai közül. Tudom, mély, öblös barlangja, hosszan nyíló rózsaszín vágása mohóbb, éhesebb nyílás vékony, ideges ajkainál. Keskeny kezemet befészkelve régen sokszor csaltam ki belöle boldog sikolyt. Így most helyet cserélve Zsuzskával, az ö kerek, telt combjai közé igazítottam Grete fejét, magam hátulról tártam fel szélesre nyíló kelyhét. Mélyröl jövö morranásai, tompora remegése jelezte elégedettségét. Arcát éhesen temette Zsuzska ölébe, kezével gömbölyü kebleit markolta. Heves szívdobogás közepette sokszor szakadt ránk a boldogság ezen az éjszakán. Virágzó, bíborvörös rózsáinknak percnyi ideje sem volt a megnyugvásra, a meg – megújuló ostromoktól. Esztelen önkívületben választottuk ki, és gyürtük magunk alá áldozatunkat. Szövetségek köttettek, és bomlottak fel egy-egy igézö, mély pillantás nyomán. Grete fejét a térdeplö, hintázó Zsuzska súlyos fara szorította a párnára, míg ölét belémélyedö kezem szegezte az ágyra. Mohó szájuk két oldalról szívta, marcangolta kebleimet, kezük egymással is versengve küzdött lucskos kelyhemért. Grete izmos teste teljes hosszában az ágyra szorította a vergödö Zsuzskát, s ujjaim egyszerre jártak szöke és barna barlangjukban. Tudtuk, a búcsú ez, a talán soha meg nem ismétlödö, ritka pillanatok egyike, amikor a világ számunkra teljes és egész. Amikor nem kell törödni azzal, hogy odakint eresztékeiben recseg, ropog, és épp darabokra hull.
(folytatódik …)
